A kövérségem egy burok volt

Vályi-Nagy Erika írása

Egy cukrászdában találkozunk. Hezitálok a pultnál, vajon mit rendeljek? Habos süteményt, sós stanglit, fagyit? Bátortalan hangon először egy vizet kérek, Vera megerősít: neki is jó lesz a bubi nélküli.

– A régi Vera inkább franciakrémest kért volna?

– Ne gondold! Már nagyon régóta odafigyelek az étkezésemre, emlékeim sincsenek arról, hogy habos süteményt eszem. 2013-ban pedig elkezdtem egy komoly életmódváltást, ami nagyon szigorú diétát és sportot jelentett. Elég csak annyit mondanom, hogy predátornak neveztek az edzőteremben, mert a hét minden napján ott voltam. Alig ettem szénhidrátot, még a havi egy, megengedett bűnözést is kihagytam.

– Csak etted a húst salátával?

– Igen, maximum egy kis barna rizst néha, egyébként remekül hozzászoktam az új étrendhez. Lehet a diétát is fanatikusan csinálni. Átáll az agyad, csak egészséges élelmiszerért nyúlsz a boltokban, átalakul a konyhád, és csak tolod a húst salátával.

– Mennyit fogytál?

– Na, itt volt a baj. Míg a körülöttem lévők, akik százötvenről indultak, már ötven-hatvan mínusznál tartottak, én tizenhárom kilótól tudtam megszabadulni. Egyszerűen nem értettem, hogy mi lehet baj. És persze mellette mentek a megjegyzések is, hogy azért nem megy, mert biztosan zugevő vagyok, zabagép, kolbászzabáló. Mondjuk, a kolbászt tényleg szeretem, de én akkor még azt is megtagadtam magamtól. Szinte mindent kipróbáltam: Norbi-diétát, figyeltem az órát, hogy mikor eszem, ültem betekercselve órákat dögmelegben…

– Mi volt a gond?

– Úgy szoktam fogalmazni, hogy a szervezetemben elszabadult a pokol. Egy rajongóm hívta fel a figyelmet arra, hogy csináltassak egy inzulinos vérképet, és nézessem meg az inzulintermelést. Azonnal válaszoltam neki, hogy köszi, de nekem rendben vannak a vércukorértékeim. Mondta, hogy ez nem cukorbetegség, hanem a hasnyálmirigy betegsége, egyfajta anyagcsere-betegség.

– Ezért nem fogytál?

– Ez a hasnyálmirigynek egy olyan fajta eltunyulása, ami azt eredményezi, hogy nem úgy dolgozza fel a szervezetem a táplálékot, ahogy kellene. Úgy érzékeli, mintha folyamatosan szénhidrátot ennék, és ezért termeltem azokat a hormonokat, amelyek az elhízásért felelősek.

– Megoldás?

– Gyógyszer és ketogén (azaz teljesen szénhidrátmentes) diéta. Ez úgy másfél éves történet volt az életemben, Norbi-ételeket ettem, power plate-re jártam és remegve vártam, hogy végre induljon el a fogyás. A gyógyszereknek azonban mellékhatásuk is volt, folyamatosan szédültem és hányinger kerülgetett. De ez még semmi, az egyik bogyó felvitte a vérnyomásomat, a másik meg le, és ez azt eredményezte, hogy mindig izzadtam. Kimentem a színpadra, aztán az első három dal után már csatak víz voltam, és úgy néztem ki, mintha éppen a Baywatchból mentettek volna ki. Aztán jött a következő tünet: szívkihagyásaim voltak.

– Megijedtél?

– Harmincévesen arra ébredni, hogy dobban egy nagyot a szívem, és mintha nem lenne tovább…? Na, akkor felkeltem és szóltam az orvosomnak, hogy megcsináltatom a gyomor-bypass-műtétet. Hívtam dr. Mohos Elemért, aki később a beavatkozást el is végezte.

– Hogy álltál akkor a kilókkal?

– Most kapaszkodj meg: 2014 júniusától 2016 februárjáig csináltam ezt az eszméletlen diétát, plusz gyógyszerek, plusz sport. 14 kilót híztam.

– El tudom képzelni az összeomlást…

– Akkoriban már nagyon rosszul voltam, de ha őszinte akarok lenni, lelkileg már sokkal előbb megborultam. A Megasztár még jó volt, rengeteg minden történt körülöttünk, lefoglaltak a munkák, a fellépések. Mikor vége lett, rövid ideig egy hotelszobában laktam. Emlékszem, hogy ülök az asztalnál, és hallucinálok. Színpadi fények jönnek, pont azok, amik a show-ban is voltak, de a villódzások csak nem akarnak elmúlni. Ma már tisztán látom, a helyzet akkor lett súlyos, amikor a tehetségkutató burkából kiléptem az életbe. Mindenki velem és főleg a súlyommal foglalkozott. Mindenki le akart fogyasztani, mindenki az én testemből akart megélni, nem csoda, hogy pánikbetegség és hallucináció lett a vége.

– Pokol a testben, pokol a lélekben?

– Ma már hálás vagyok ezért. Ez ösztönzött arra, hogy foglalkozzak magammal. Mert én mindig azzal törődtem, hogy másoknak jó legyen. Például egyszer kölcsönadtam egy barátomnak a lakásomat egy hónapra. Ne tudd meg, hogy milyen állapotban kaptam vissza. És én nem szóltam, hanem úgy voltam vele, akkor majd én kitakarítok. Ha képletesen akarnám leírni, nem pakoltam semmit abba a zsákba, amit tóthverának hívnak, mert mindig csak mások zsákjaival törődtem.

– De akkor mi volt a te zsákodban?

– Semmi.

– És ezt mind úgy, hogy ország-világ ismert és ünnepelt közben téged?

– Az csak a felszín volt. A fellépéseken összeszedtem magam, utána meg ki tudta, hogy miként is érzem magam. Eljutottam oda, hogy hazaköltöztem anyuékhoz, és kilépni nem bírtam az ajtón. A végsőkig toltam. Aztán bekerültem a Péterfibe, ahol első körben a mozgásszervi rehabra utaltak.

– Eddig a pszichéről beszéltél.

– Igen, de az állandó stressztől úgy beállt a nyakam, a csuklyás izom, hogy folyton fájt a fejem, mozdítani se bírtam. Aztán ott a rehabon volt pár önfelismerő pillanat. Például amikor egy hajnalon ott tornázom a hetven-nyolcvan éves nénikkel a vízben, és elröhögöm magam. Hihetetlenül nézhettünk ki! Ez volt a gyógyulás első jele. Közben Szy Katalin klinikai szakpszichológus szárnyai alá kerültem, ő segítette a gyógyulásomat. Erről a nehéz időszakról egyébként lélekrajzi könyvet is írtam, „Gyémánt” címmel. A kórházban jött a többi beismerés. Észrevettem, hogy hány energiavámpír él körülöttem, hányan használnak ki, és hányan élnek belőlem. Kiszívták belőlem az életet. Amikor meg aztán kegyetlenül elkezdtem szelektálni a baráti körömet, jöttek a megjegyzések. „Milyen hülye lett a Vera, teljesen megbolondult!” Pedig nem, csak végre láttam magam tisztán.

– Ez kellett ahhoz, hogy a tested is változni kezdjen?

– Nem jött volna össze szerintem a műtét után se a fogyás. De addigra már belülről rendbe tettem magam, ezért nem is féltem annyira a beavatkozástól.

– Mikor betoltak…?

– Úgy voltam vele, hogy ha meghalok, akkor ez volt a sorsom. A százhúsz kilós életem amúgy is a lassú halálhoz vezetett volna. Vérnyomásom, szívem… tudtam, hogy így nem élem meg a negyvenedik születésnapomat.

– Meddig voltál bent?

– A műtőben négy órát, a kórházban öt napot. Öt kilóval jöttem ki könnyebben, de még nem mertem örülni. Sőt rettegtem, hogy mi lesz, ha nálam még ez se jön be. Hogy mindenki más lefogy, de én majd megint nem.

– Görcsösen méregetted magad?

– Állandóan a mérlegre ugráltam, mondjuk kellett is, mert naplót vezettünk a testsúlyunkról. Az első hónapban még alig fogytam, de a sorstársak próbáltak nyugtatni, hogy ez természetes. A szervezetem sokkot kapott és próbált raktározni. Hogy minek, arról most ne beszéljünk, de végre a második hónaptól elkezdtek eltűnni a kilók.

– Rohamosan?

– Még meg is ijedtem. Ma egy bálna, holnap egy giliszta.

– Mi a cél?

– Amit az orvos kiszámolt, az 72 kiló. Most 79-80 vagyok. 65 lenne az álomhatár.

– Hogy bírja a bőröd?

– Köszöni, jól, de hát a gravitáció nem a barátom, szóval lesz még itt plasztikai műtét, úgy érzem. De ráérek, én már így is remekül érzem magam. Bár kicsit furcsa is, mintha meztelen volnék.

– Hiányzik a hájréteg?

– Védtelenné tesz. A kövérség burok, ami mögé beteszed magad. De az út, amit lelkileg megtettem, segített, hogy ne kelljen egy újabb pajzsot felépítenem.

– Dolgozni tudsz?

– Persze, szinte azonnal színpadon álltam. Most például dübörög a Rapülők turné, amiben a testvéremmel, Gabival mi is benne vagyunk. Dés Lászlóval és a Budapest Jazz Orchestrával dolgozom, karácsonyban nagykoncert lesz. Van egy trióm, akikkel járom az országot, és a Random Trip koncertsorozat lemeze is megjelent, amin a Punnany Massifos Wolfieval nyomjuk a „Szeretem a reggelt” című slágert. A zenekarommal és tesóm zenekarával újra Sister Act tesós koncertekre próbálunk, és írjuk az új dalokat. De a sport is megy tovább, nyomom a power plate-et ezerrel.

– És hogy állsz a szerelemmel?

– Jelenleg egyedül élek, és jelentem: jól vagyok. Azelőtt még abban mértem a boldogságot, hogy van-e pasim vagy nincs. Most már tudom, hogy a szabad ember egyedül is elvan. Persze csak akkor, ha jóban van önmagával.