Pataki Zita: „Imádok élni”

Vályi-Nagy Erika írása

Láttuk esténként az RTL Klubon, és figyeltük, hogy milyen időt jósol a jövő hétre. Hallgattuk a rádióban. Időnként megjelent egy-egy sajtóeseményen, és az esküvője se maradt titokban. De sohasem voltak botrányok körülötte, a magánéletéről csak keveset tudtunk. Aztán amikor a győri megyéspüspök bűnnek titulálta a lombikbébiprogramot, kiállt a nyilvánosság elé. Mesélt arról a négy évről, amíg lombikkal próbálkoztak a férjével, majd a lemondásról is. És úgy gondolta, nem bűnös ezért.

– Mi volt az első reakciód a püspök beszédére?

– A düh. Hogy lehet 2017-ben így nyilatkozni, amikor a lombik felfedezéséért 2010-ben Nobel-díjat adtak. Miért gondolja valaki, hogy azért mert az élet első három-öt napja máshol kezdődött, az a gyerek bűnben fogant? Most komolyan azt tanácsolja valaki, hogy fogadjak örökbe, és majd úgy lesz saját gyerekem? És az nem baj, ha elzáródott a petevezetékem? Efféle kérdések kavarogtak bennem, de tudtam, nem szabad az első méregből cselekedni. Vártam, de közben egyre inkább erősödött bennem, hogy ki kell állnom az emberek elé, el kell mondanom a történetem, hogy aztán segíteni tudjak másokon.

– Milyen segítségre gondolsz?

– Amikor bekerülünk a lombikos rendszerbe, fogódzók nélkül kell végigjárni az utat. A negyedik próbálkozásunk után fogalmaztam meg azt az érzést, hogy milyen jó volna rendet tenni ebben a szisztémában. Miként fordulhat elő, hogy tanult, tudatos nőként, a negyedik lombiknál derülnek ki olyan testi dolgok, amire már az első beültetés előtt tudnom kellett volna? Miért van az, hogy nem tudok kitől kérdezni, vagy ami még rosszabb, netes fórumokon kell kikeresgélnem a saját válaszaimat? A magyarországi lombikrendszer nem mondható rossznak, de sajnos nincs minőség-ellenőrzés, és nem nyitottak az adatok. Például nem tudod, hogy százból hány sikerül. Hová menjek? Ki segítsen? Mindenki arra az orvosra fog esküdni, ahol sikerült a beültetés. Szeretnék ezen segíteni, szeretném, hogy legyen egy központ, ahol a meddőséggel küzdő párok megtalálnak minden információt, kérdezhetnek, és a kérdéseikre szakértő választ kaphatnak. Szeretném, ha lenne egy olyan termékenységi panel szűrővizsgálat, ahol egy fiatal, huszonéves nő ingyen megtudhatja, mennyire termékeny, milyen az állapota, vannak-e egészségügyi problémáira, és ezek alapján aztán valóban elkezdődhet a családtervezés.

Nem a magyarországi rendszert akarom szidni, vannak benne jó dolgok, sok például a támogatás. De amikor elmegy egy nő az orvoshoz, általában csak azt mondják neki, hogy figyeljen, mert „ketyeg a biológiai órája”, és készítenek egy rákszűrést. Persze ez is fontos, de emellett pozitív szűrésre, az anyasági megfelelésre is gondolhatnának az orvosok. Például, hogy milyen állapotban van a teste, nincs-e PCOS-e, inzulinrezisztenciája, endometriózisa. Évek kellenek, mire ezekkel szembenéz valaki.

– A püspök nyilatkozata akkor már csak apropó volt?

– Akár így is mondhatnánk. Én már előtte mondtam Atinak, a férjemnek, hogy bármi legyen is ennek a vége, azt hiszem, segítenünk kell majd. Segíteni kell a pároknak, hogy könnyebb legyen eljutni a lombikig. Nem tudtam, mikor állok elő ezzel, ehhez vártam valamire. És ha úgy vesszük, akár meg is köszönhetem a püspök augusztus 20-i nyilatkozatát.

– Gondolom, ma már tisztában vagy a tested működésével.

– Igen, de szomorú vagyok, hogy ilyen hosszú és rögös út vezetett ideáig. Arról nem is beszélve, hogy emiatt nem lehet gyerekem. Harminckét éves voltam, amikor kiderült az endometriózisom. És ez is a teljes véletlennek köszönhető, egy anyajegyszűrésen kérdezett rá az orvosom, hogy miért vagyok olyan rosszkedvű. Mondtam, hogy szúr lent, és a hasam alsó részére mutattam. Egyből tudta, hogy vakbél vagy petefészekciszta. Azonnal ultrahangvizsgálatra küldött, ahol kiderült, egy hatalmas ciszta van a petevezetékemen. Két hét múlva műtöttek is. A cisztakérdés megoldódott, de az orvostól megtudtam, hogy számos sejtlerakódást is találtak, amit akkoriban nem tudtak kezeli. Nekem kellett aztán felkutatnom azt a szakembert, aki végül az eredendő problémám miatt, az endometriózis miatt megműtött.

– Ennyire láthatatlan ez a betegség?

– Csak a kamera látja belülről. De tünetei vannak, például a fájdalmas menstruáció. Nekem annyira fájt, hogy többször elájultam. Elernyedt az összes izmom, és nem tudtam lábra állni. Lánykoromtól szenvedtem ettől, volt, aki azt gondolta, hogy csak hisztizek. Aztán végre eljutottam ahhoz a szakemberhez, aki több órás műtét során megszabadított a fájdalmaimtól. Amikor először megtapasztaltam, hogy milyen is így a menstruáció, sírtam a boldogságtól.

– Utána jöhetett a gyerek?

– Nem volt ilyen egyszerű. A férjemet is meg kellett ehhez találni! Mikor Atit megismertem, és eldöntöttük, hogy gyereket szeretnénk, újra szükség volt egy műtétre, hogy megnézzék, miként áll most az endometriózisom. Nem jött vissza, de el voltak záródva a petevezetékeim. Csak a lombik maradt. Nyolcszor futottunk neki.

– Megtudtad, hogy miért nem sikerül?

– Ez egy olyan kérdés, amire sose fogsz választ kapni, és ezt fel kell tudni dolgozni. Kétszer volt pozitív tesztem, de mindkétszer elvetéltem. Sok tényező vezetett a gyerektelenséghez. Későn találtam meg az igazit, későn jutottam el megfelelő orvoshoz… Ma már világos a számomra, hogy negyven felett kicsi az esélye a teherbeesésnek, ha valaki még nem szült.

– Milyen lelki utat jártál be?

– Már az első lombik előtt elmentem pszichológushoz. Az volt a szakember első kérdése, hogy mi lesz, ha soha nem jön össze? Végigbőgtem az egészet. De fontos volt erről beszélgetni, mert én addig soha nem tettem fel magamnak ezt a kérdést, mert el se tudtam képzelni. Azt gondoltam, ez a lényege a létezésnek. De a pszichológus erősködött: „Gyerünk Zita, mit fogsz akkor csinálni, értelmet kell találni az életednek.” És ha lassan is, de meg tudtam fogalmazni gyerek nélkül is a céljaimat. És aztán minden lombik előtt ezt végigjátszottuk, én végigsírtam, majd hazamentem.

– Hányadiknál tört meg a remény?

– Talán a harmadik, negyediknél éreztem, hogy nehéz a hitemet újraéleszteni. Pedig ez nagyon fontos, mert ez segít át a fájdalmakon. Közben a hormonoktól sokszor úgy éreztem, felrobbanok, a fizikai és a lelki fájdalom együtt néha elviselhetetlen volt. Nem tudom, hogyan éltem volna meg mindezt, ha vallásos nevelést kapok. Talán könnyebb lett volna… Az ötödik sikertelen lombikeljárás után már térdre rogytam, és imádkoztam. És igen, akkor nagyon sajnáltam magam, de talán ez még meg is bocsátható.

– Hogyan lesz aztán az egyik az utolsó beültetés?

– Van ennek az egész útnak egy nagyon racionális része is. Az anyagiak. Egyszer ugyanis elfogy a pénzed. Egyszerűen számolsz: másfél millió a tét három százalék esély mellett. Ami aztán negyven felett inkább nulla százalék.

– A tested miként bírta a sok kezelést?

– Amikor elkezdtük, tele voltam hittel, és úgy éreztem, bármit elviselek! Aztán hízni kezdtem, volt olyan reggel, hogy tíz centivel volt nagyobb a hasam a rengeteg hormontól. Elfogadtam azt is, hogy nem sportolhatok, egyedül a séta volt engedélyezett. Mentem ki a világból a kutyával, közben diétáztam, és így híztam. De ezzel semmi gond, ha van egy álmod, és ez a hozzá vezető út.