Kerekes Vica: „Az élet csak játék”

Vályi-Nagy Erika írása

– Miért nem a magyar színművészeti?

– Akkoriban a politikai erők nagyon támadták a szlovákiai magyarokat. Szerintük azért nem tudnak érvényesülni Szlovákiában, mert magyarul tanulnak az iskolában. Füleken, ahol éltem, természetesen én is magyar iskolába jártam, és nagyon felháborított, hogy a politikusok azt akarják, hogy ezentúl mindent csak szlovákul tanuljunk. Úgy voltam vele, megmutatom a nagyfejűeknek , hogy magyarként mire vagyok képes egy szlovák főiskolán. Ezért lett inkább Pozsony és nem Budapest.

– Szóba jött még valami más mesterség is?

– Tizenkilenc éves koromig nem gondoltam arra, hogy színész legyek, mert eleve az volt az evidens, hogy folyton a színpadon játszom. Anyukám ugyanis amatőr színjátszócsoportot vezetett, én pedig már kisgyerekként ott sertepertéltem körülötte. Aztán egyszer hiányzott valaki, ő pedig megkérdezte, hogy nincs-e kedvem beugrani a szerepbe. És akkor szó szerint felrakott a színpadra, én pedig azóta ott vagyok. Aztán egyszer összeállt bennem is a kép: színész leszek.

– Legyen a gyerek bármilyen tehetséges, a szülők általában aggódni kezdenek, hogy megél-e majd a hivatásából. És ilyenkor jönnek a jó ötletek: legyél orvos, ügyvéd, tanárnő…

– Az én szüleim teljesen szabadon hagytak dönteni. Az se hozta ki őket a sodrukból, amikor érettségi után bejelentettem, hogy nem fogok egyből a színművészetire jelentkezni, hanem kérek egy év haladékot.

– Mire kellett ez az egy év?

– Hogy leüljek egy fehér papírral és tollal, és számot vessek a vágyaimmal, az életemmel, a céljaimmal. Hogy tisztán lássam az utam, mert természetesen bennem is voltak elbizonytalanodások a színészettel kapcsolatban. Mert bár játszani szerettem, a próbákat ki nem állhattam. Mi lesz az álmaimból, ha a színjátszás kenyérkereset is lesz? Jó sok kérdést meg kellett rágnom magamban, mire eljutottam a gondolataim végére.

– A végeredmény tudjuk, számos filmes stáblistán ott a neved. Mi a helyzet a színházzal?

– A főiskola után leszerződtem Szolnokra. Sokat játszottam, rengeteg szerepben kipróbálhattam magam, fejlődhettem, tanulhattam, de két év után úgy éreztem, hogy be vagyok zárva, és muszáj lesz kitörnöm.

– Ha húsz év után mondanád ezt, megértem, de két év után…

– Probléma volt az is, hogy választanom kellett volna a film és a színház között. Akkor már két filmben játszottam, és új szerepekre kértek fel. Nagyon fiatal voltam, nem hezitáltam sokat, felmondtam, és elkezdtem a filmesek szabadabb életét.

– Gondolom, jól jött a kétnyelvűség.

– Szerepeltem cseh, szlovák és magyar filmekben, de játszom most egy osztrák és német munkákban is. Szeretem a határaimat feszegetni, ha egy szerep felcsigáz, képes vagyok érte bármire. Akár arra is, hogy megtanuljak egy másik nyelvet.

– A magyar filmek „végtelen” sorát nézve azt gondolnám, nem árt egy színésznek, ha tartozik egy társulathoz, vagy legalább elmegy egy teleregénybe. Így legalább van egy fix bevétele.

– Nekem nem olyan fontos a pénz. Sokkal fontosabb, hogy ne érezzem magam kiszolgáltatottnak, tudjak válogatni a szerepek között. Megértem, hogy sokan kerülnek olyan helyzetbe, hogy mindent el kelljen vállalniuk, én örülök, hogy nekem ennél szabadabb az utam.

– És ha nem jön be munka?

– Volt olyan évem, hogy nem csináltam semmit. Mégis, belül tudtam, hogy jól döntöttem, amikor visszaadtam egy szerepet, nem vállaltam egy felkérést. Hosszú távra tervezek, és mindig az a cél, hogy újabb lépcsőfokokat ugorjak meg. És az új munkákkal új energiák jönnek, ez visz aztán előre. Nem amortizálhatom le magam semmivel.

– Akkor sincs benned semmi görcs, mikor egy castingon vagy?

– Sose veszem túl komolyan. Természetesen régen én is belecsúsztam abba a hibába, hogy különféle elvárásokat támasztottam magammal szemben: szerepeljek minél több filmben, ismerjék minél többen az arcom, legyek híres… Aztán rájöttem, hogy pont ezek az elvárások kötnek aztán gúzsba. Nem állítom, hogy könnyű volt a váltás, a változás, de ma már játéknak fogom a castingot. Sőt továbbmegyek: játéknak fogom fel az egész életet.

– Mikor lettél ilyen bölcs?

– Harmincéves korom körül nagyon megváltozott az életem. Elváltam életem egyik legfontosabb emberétől, a férjemtől, és teljesen új lapot kezdtem. Hét évig voltunk együtt, a házasságunk után nyolc hónappal pedig elváltunk. Mintha az esküvő lett volna a megkoronázása a hét évünknek, ami után már csak lefelé mentünk. Úgy voltunk vele, a csúcson kell abbahagyni.

– Kicsit érthetetlen ez a számomra…

– Nehéz elmagyarázni. Valami csorbát szenvedett, és mi úgy éreztük, hogy már nem tudjuk újra úgy szeretni egymást, mint régen. Így inkább elengedtük a másikat.

– Nagy fájdalom volt?

– Óriási. Egyik napról a másikra döntöttünk. Ő volt a bátrabb, ő mondta ki, de aztán együtt szenvedtük végig ezt az időszakot. Valójában alapjaiban rengett meg minden: elvesztettem a házat, ahol laktunk, a légkört, amit szerettem, a férjet, akivel együtt éltem.

– Megpróbállak elképzelni. Ülsz egy idegen lakásban és bőgsz vég nélkül?

– Két napig sírtam. De miközben ott volt az iszonyatos fájdalom, ott volt a lehetőség az új életre, arra, hogy végre valóban szembenézzek önmagammal. Akkor kezdtem el befelé figyelni. Helyre tettem magamban, hogy mi a fontos nekem és mi nem, min akarok változni és merre tartok.

– Konklúzió?

– Az egyik legfontosabb, hogy ne csak másokért éljek. Merjem magam felvállalni, és haladni a saját magam által kijelölt úton. Ki merjem mondani, amit szeretnék, és merjek akár önző is lenni. Furcsa, víziószerű időszak volt ez, úgy egy hónapig tartott. Rengeteg pszichológiai témájú könyvet olvastam, olyan volt, mintha egy filozófiai szemináriumon lettem volna önmagammal. De míg így marcangoltam magam, próbáltam arra is figyelni, hogy ne süllyedjek le az önsajnálatba. Ne építsem fel magamban az összetört szívű nő karaktert, akit aztán évekig majd magammal cipelek. Szembenéztem a betegségeimmel, a migrénszerű fejfájásaimmal, a súlyingadozásommal, és próbáltam megtalálni magamban az egyensúlyt.

– Ekkor született meg a „játék minden” elmélet?

– Igen. Meg az is, hogy az egész Földön való létünket úgy látom, mint egy végtelen folyót. A családi ház, a karrier, a család folyik szépen, a halálunk után is, és nagy terhet rak magára az, aki meg akarja állítani ezt a folyamatot. Azok élnek állandó megfelelési kényszerben, stresszben. Én azóta az icipici dolgoknak is tudok örülni, és nincs meg az az életemben, hogy függjek mások véleményétől.

– Pedig a színésznőkről mindenkinek van véleménye…

– Állandó munka, hogy ezt ne vegyem magamra.

– Mit gondolsz a szépségedről?

– A külső csak a fizikum, adottság, nem a te műved. A belsőd, az már a tied, arra akár büszke is lehetsz. Nekem ez számít, de persze nem akarom azt mondani, hogy nem teszek meg mindent azért, hogy jobban nézzek ki. Az észszerűség határain belül természetesen.

– Ez mit jelent 2017-ben? A botox észszerű?

– Számomra nem. Meg a plasztika sem. Fogj évek múltán szavamon, de vallom, hogy egy nő természetesen szép. Engem nem zavarnak a ráncaim, nem zavar, hogy változik az arcom. Az évek rengeteget tettek hozzám, miért szégyellném őket?

– A fizikumodért mit teszel?

– Mint majdnem minden nőnek, nekem is vannak súlyproblémáim. Odafigyelek a táplálkozásomra, ami nem könnyű, mert Füleken, ahol felnőttem, nagy hagyománya van a disznóvágásnak és a hozzá kapcsolódó étkeknek. Próbálom azért követni az egészséges étkezés elveit, de odafigyelve a testem jelzéseire. Én például nem bírnék ellenni nyers koszton, mert a szervezetemnek hőre, melegre van szüksége. A vércsoport szerinti étkezést se nekem találták ki. Fontos még a sport is, de itt se volt könnyű megtalálni a legjobb mozgást. Évekig kerestem azt a sportot, amit örömből tudok végezni. És hiába jött be a barátnőmnek a zumba, én úgy éreztem magam óra közben, mintha színpadi koreográfiát tanulnék, ezért képtelen voltam tovább csinálni. Most személyi edzőhöz járok egy olyan edzőterembe, ami úgy néz ki, mint egy játszótér. És mi játszunk. Elkezdtem lovagolni, sokat túrázom, hegyet mászom. És még ott van a szépségápolás, a reggeli húsz perc a fürdőszobában. Múltkor a párom mondta is, hogy micsoda kéjelgéssel kenegetem a saját arcom. Végül is, jól fogalmazott. Én tényleg húsz percig szeretgetem, simogatom a saját arcom, mert érzem, hogy szüksége van rá. Rengeteg teám van, ezekkel gyógyítom magam, ha szükségét érzem.

– Az előbb betoppant a cseh szerelmed. Vele megtaláltad a boldogságot?

– Nincsenek illúzióim, tudom, hogy a szerelemért meg kell dolgozni. Állandó munka fenntartani a harmóniát, az érzéseket. De most már jóban vagyok önmagammal, hiszem, hogy ez is sikerülni fog.