Szinetár Dóra: „Benjivel lett kerek az életünk”

Vályi-Nagy Erika írása

– Hetedik hónapos terhes voltál, mikor legutóbb beszélgettünk. Mondtad, hogy háborítatlan szülésre készülsz. Teljesült?

– Maximálisan. A vajúdás alatt az orvosom, aki a többi szülésemet is végigkísérte, még a hangját is lehalkította, ha kérdezett valamit a szülésznőtől, hogy ne zavarjanak. Ebbe a csendbe, nyugalomba, békébe érkezett meg Benji. Vízben született, olyan szépen, amilyet csak álmodni mer magának az ember. 10/9-es Apgar-értéket kapott, és szinte azonnal szopizni kezdett.

Az orvosom, aki egyébként tudta, hogy nem csináltattam szűréseket, kiszúrta Benji távol ülő csík szemeit. És mivel hipotón volt, jött egyből a következtetés, hogy valószínűleg Down-szindrómás. Megcsináltattuk a tesztet, ahol megtudtuk, hogy a huszonegyedik kromoszómájából neki három van. Azaz, hogy pontos legyek: tizenöt sejtet néznek, ha mind az, akkor Down-szindrómás, ha egy sem, akkor elvetik a feltételezést, ha csak néhány, akkor mozaikos. Nálunk a vizsgált tizenöt sejt triszómiás volt, de a fejlődése és a külseje alapján ma már az orvosok szerint is valószínűleg csak mozaikos.

– Hogyan lehet egy ilyen hírt fogadni?

– Tudod, amikor még a pocakomban volt, sokat gondolkodtam azon, hogy vajon milyen új feladatot fog nekem adni ez a kisbaba. Végül is két gyerkőccel túljutottam már a kisgyerekkor nehézségein, velük és általuk sokat tanultam. Ha Marcinál még nem is annyira, de Zorkánál már nagyon érdekelt a gyereknevelés téma. A lakásunkban volt egy babzsákfotel, ebben szoptattam Zorkát, mellette pedig ott állt a polc, tele kisgyerekkorral kapcsolatos könyvekkel. Nagyon érdekelt minden, a gyermekpszichológia, a szabad gyermekké nevelés, aztán amikor Zorka Waldorf-iskolába került, elkezdtem Vekerdyt is olvasni. Tehát úgy éreztem, hogy azokból a témákból, amik nehézséget szoktak okozni egy kezdő anyukának, én fel vagyok készülve. Nem féltem, hogy mi lesz majd, ha felsír éjszaka, ha nem megy a szoptatás, ha fáj a pocakja… néha tényleg azt gondoltam, nem is tudom, hogy mivel tengetem majd a napjainkat. Erre kaptam válaszként a diagnózist.

– Megismerés, feldolgozás, megértés…

– Valami ilyesmi. Persze a folyamat természetesen még tart, a férjemmel naponta akadunk rá új dolgokra ebben a témában, és itt nem csak kutatásokra, megoldásokra gondolok. Az is döbbenetes, ahogy megosztja az embereket már az is, hogy miképpen állnak egy ilyen helyzethez. Vannak, akik amikor megkapnak egy ilyen diagnózist – de legyen szó születéskori agyvérzésről, oxigénhiányról, bármiféle sérülésről – úgy vannak vele, hogy ez egy adottság, amivel élni kell. Ezen belül az egyikük ajándékként fogja fel, a másikuk pedig egy életen át szenved ettől. Aztán vannak azok, akik meg azt mondják, hogy ez egy alaphelyzet, amiből kiindulunk, és kezdünk vele valamit. Megoldásokat keresnek, és elindulnak az általuk kijelölt úton.

– Van átjárás a csoportok között?

– Nincs. Mikor szembe kell nézni egy ilyen dologgal, az ember már valószínűleg egyik vagy másik csoportban éli a felnőtt életét, és ennek fényében is folytatja tovább. Nem teszek előjelet sehova, úgy látom, hogy mindkét úton vannak boldogok és kiegyensúlyozottak, és nagyon nyomorultak is.

– Te hova sorolod magad?

– Azok közé, akik a megoldásokat keresik. De ez látszik az életutamon is, ezért is váltam el kétszer, ezért is vagyok nyitott mindig az új utakra. Hiszem, hogy mindig lehet újra építeni, lehet a hibákból tanulni, én a sorsot is csak alaphelyzetnek tekintem. Az életünk a saját kezünkben van. És persze a legfontosabb, hogy közben az ember legyen boldog ott, ahol éppen tart.

– Ez nehéz lehet azon az ismertségi szinten, ahol te vagy.

– Ránk szabadult most az egész downos világ, de nem bántok senkit, mert a többség tényleg csak jót akar. Mindenki azt ajánlja, amiben hisz, én pedig tisztességgel megpróbálok minden módszernek utánajárni. Ezzel válaszoltam arra a kérdésre is, hogy mivel telnek mostanában a napjaim.

– Sehol egy sorvezető, tanácsadó, mindentudó?

– Te vagy a saját sorvezetőd, tanácsadód, mindentudód. Számos mellékutca van, amiről csak a végén derül ki, hogy felesleges volt vele ennyit foglalkozni. De nem engedhetem meg magamnak, hogy ne járjak utána mindennek, például ami a mozgásfejlődést érinti, hiszen ez az alapja mindennek. Benji egyetlen problémája, hogy enyhén hipotón. Ez gyenge izomtónust jelent, amit ha korán elkezdenek fejleszteni, tökéletesen korrigálható. Van is ennek idehaza egy bevált útja, ezt járja végig szinte mindenki. De még itt sem egyértelmű minden, hiszen a két legismertebb módszer egymásnak ellentmond, a szülő dönt, hogy melyiket választja.

Van az úgynevezett „katonamódszer”, és van a Dévény Anna-féle manuálterápia. Most nem mesélem el a kálváriánkat, maradjunk annyiban, hogy mi mindkettőt megismertük, és az utóbbi mellett tettük le a voksunkat. Már csak a szemlélet, az emberi hozzáállás miatt is.

– Kicsit dühös a hangod…

– Ugyanazzal a problémával néztem szembe, amit már az előzőekben is említettem. Vannak, akik elfogadják a helyzetet, és vannak, akik megoldásokat keresnek. A katonamódszert alkalmazó doktornő az első pillanatban közölte velem, hogy a gyerek egy dobozban van. Ők megvizsgálják, ha minden rendben, és a doboz tetején van, akkor nincs sok teendő. Ha az alján, akkor felhozzák a tetejére, de abból a dobozból ember ki nem veszi. Mélyen hiszem, hogy a Dévény-módszer csodája a kezelők személyiségében is rejlik. Benji öt hónapos, és semmivel sincs lemaradva egy „átlagos” kisbabától, semmilyen téren. Ezt nekik köszönhetjük. Illetve a Cseppek Házának, akik függetlenek mindkét módszertől, de csodálatos gyógytornászaik és gyógypedagógusaik vannak, akik abban is segítenek, hogy a szülők se akarják a gyereküket abban a bizonyos dobozban látni, bármilyen diagnózissal érkeznek is hozzájuk. Mert ami még szerintem nagyon fontos, hogy mi hiszünk a gondolat teremtő erejében, a képben, ami a fiúnkról él bennünk. Nagyon sokat számít, hogy mi milyennek látjuk, mert évekig mi vagyunk számára a tükör. Egy szülőnek a gyerekével kapcsolatban a gondolatai is számítanak.

– Mikor kiadtátok a közleményt Benjiről, gondolom, rátok szakadt a világ.

– Volt pillanat, amikor megbántam, hogy kiírtam a Facebookra. De ki tudta a gyerek háromnapos korában, hogy mi vár ránk? Kezünkben volt a papír, és tudtuk, ha majd el kell menni különböző fejlesztésekre, akkor majd tele lesznek az újságok különböző találgatásokkal. Ennek akartunk elébe menni a közleménnyel.

– Megviselt, ami ezután jött?

– Nem néztem az internetet utána, ennél fontosabb a lelki békém. Nyílván így is eljutott hozzám egy-két rémes hozzászólás. Az elszomorított, hogy milyen mentális állapotban van ez az ország, és hogy mennyi a boldogtalan, irigy, magányos ember.

– Mennyire rengette meg a kapcsolatodat Zalánnal ez a harmadik kromoszómaszám?

– Ha lehet, még közelebb hozott minket egymáshoz. Benji igazi csodababa. Este 10-től reggel 8-ig a saját ágyában alszik, napközben, ha épp nem gügyög vagy eszik, akkor keresi a tekintetünket, és vigyorog. Csodálatosan kerek lett vele az életünk. Zalán pedig fantasztikus apuka. És mint eddig mindenben, ebben a történetben is csodálatos társ.

Még több érdekes sztárinterjúért lapozza fel a Nők Lapja Egészség magazint!