Rúzsa Magdi: „A természet, a csönd a teljes feltöltődés”

Vályi-Nagy Erika írása

Ha már Megasztár, akkor arra is készülök. Dívára, távolságtartásra, kényszeredett csendekre, szúrós pillantásokra. Kellemesen csalódom. Magdi közvetlen, nyitott, beszédes. De díva is. Pontosan tudja, mit akar, hova tart, hatalmas kitartása, akarata van. A megtestesült női erő.

– Légiesen karcsú vagy. Fogyókúrázol?

– Most éppen spártai időszakom van: kőkemény sport és kőkemény diéta kéz a kézben. A nyári koncertek előtt végigcsinálok egy ilyen kúrát, így jobban bírom a terhelést. Ez nagyon fontos, mivel végigugrálom az estéket, és muszáj a jó kondi. Bombaformába akarom hozni magam.

– Mit jelent ez a mindennapokban?

– Napi hatvan gramm szénhidrát, minimális zsír. Semmi cukor, délelőtt egy fél grépfrútot szabad csak megennem. És heti hat edzés, de van, amikor hét. De ha ezen az időszakon túl vagyok, jöhet a megérdemelt pihenés.

– Huszonnégy óra is sok ebből, neked még mennyi van hátra?

– Két és fél hét… De amikor lejár a Spártám, akkor megjutalmazom magam. Kérdezned se kell: elmegyek és eszem egy jót. Sőt már előtte lévő nap megrendelem az Emilből a kedvenc süteményem. És mivel ezt tudom, és azt is, hogy a kitartásomnak, az akaratomnak megvan az eredménye, letéríthetetlen vagyok az útról. Úgy vagyok vele, ha mindennap megadnék magamnak mindent, amit szeretek, akkor azt hamar megunnám. Így sokkal érdekesebb az élet.

– Mindig ilyen voltál?

– Úgy öt éve váltottam életmódot. Régen sokat sportoltam, de volt hat-hét év, amikor abbahagytam a mozgást, és felszaladt rám pár kiló. Hogy pontos legyek, nyolc kiló pluszról beszélünk. Az oka is megvolt: nem jól tettem a fejemben helyre a dolgokat. Igazi bánatháj. Aztán lehoztak rólam egy cikket, hogy meghíztam. Sose felejtem el azt a pillanatot. Néztem a cikket, és a felháborodás és düh helyett egyet éreztem: igazuk van. Eltettem a fotót, és sokszor elővettem, hogy soha többé ezt ne engedjem meg magamnak. Akkor építettem be azt a mondatot, hogy ép testben ép lélek. És én ép akarok lenni kívül-belül.

– Életmódot váltani nem könnyű. Főleg egyedül. Segített valaki?

– Figyeltem, kérdeztem, olvastam. Biztosan könnyebb lett volna, ha szakértőkkel vettem volna körbe magam, de valójában egyetlen drasztikus igazság van: nem kell össze-vissza enni. Ha nem eszem pizzát, süteményt, délután tésztát, este sört, akkor lesz változás. És nem kell azt gondolni, hogy innentől kezdve mindig Spárta lesz. Miután letisztítottam magam, utána beleférnek a csaló napok, és az se baj, ha felszalad egy-két kiló, mert öt nap alatt simán leadom. De ha mindig ráennék a plusz kilókra, akkor csak egyre nagyobb lennék.

– Túl egyszerű, hogy igaz legyen…

– Eleinte én is sokat kérdeztem. Az edzőteremben, ahol sportolok, sok versenyző nő van. Figyeltem mit esznek, mit sportolnak. Hamar lejött a lényeg, inkább egyél többször, de keveset. Amennyi a markodba belefér. Egy adag hús, hozzá sok zöldség, és maroknyi szénhidrát. És nincs gond, ha újra megéhezem, jöhet újra a 100-150 gramm hús, zöldség. És nem iktatom ki teljesen a szénhidrátot sem, reggelire belefér a zabpehely. Az is fontos, hogy tudd, neked mi válik be. Nálam nagyon jól működik, ha visszaveszem a szénhidrátot, mert azonnal működik. A testem úgy tíz nap múlva már reagál is változtatásokra.

– Ma például mit ettél?

– Az edzőteremből jöttem, ott a konyhán süttettem magamnak csirkehúst, és uborkát pakoltattam hozzá. Vacsorára meg már otthon vagyok, összedobok magamnak valami hasonlót.

– Mit sportolsz?

– Bokszolok. Az életmódváltásom után súlyzós edzésekkel kezdtem, majd váltottam a saját testsúlyos edzésformára. Ebből jött aztán a boksz, ami tulajdonképpen kick-box, ötvözve cross-fitt-tel. Kardió és kondi egyszerre. Örülök, hogy rátaláltam, igazán nekem való mozgás. Dinamika, szórakozás, erőnlét.

– Éjjel hurka-kolbászról vagy csokoládéról álmodsz?

– Túró rudiról. De azzal biztatom magam, nemsokára hozzájutok.

– A férfiak mellett nem könnyű diétázni. Mennyire segít a férjed?

– Tele van a ház mindenféle étellel, de engem nem zavar. Felteszem a szemvédőt. Mondjuk tény, hogy amikor megcsap a csoki illata, az elég kegyetlen, de a célomtól nem tántorít el. Persze ilyenkor nekem is az eszembe jut, hogy milyen igazságtalan az élet, a nők biológiailag könnyebben és gyorsabban híznak, különösen a hasi tájékra. Most amúgy változott valami, mert ő is végigcsinálta a böjtöt. Azaz a felét, de arra elég volt ez az időszak, hogy végre megértette, hogy milyen is az, amikor lemondasz valamiről, amit szeretsz. Most lett számára is világos ez az érzés.

– Ebben a spártai létben mi ad kikapcsolódást?

– A lovaglás. Ha csak tehetem, hetente többször elmegyek.

– Megint csak a sport?

– Ez nem erről szól. A lovak iránti szeretet, az állat közelgése. A természet. Tudod, a fővárosi létben nagyon hiányoznak az állatok. Nem csoda, ha a macskák az utcán mellém szegődnek, és aztán odajárnak hozzám némi ennivalóért, meg simogatásért. És én élvezem, hogy minden reggel jönnek a jussukért. A lovaglás meg úgy jött, hogy gyerekkoromban a szomszédban voltak lovak, sokat jártam át, szerettem csak úgy a közelükben lenni. Pár éve, egy nagyon húzós nyári turné után úgy éreztem itthon, hogy bekattanok. Hogy mókuskerékben pörgök, és azonnal szabadulnom kell. Ki a természetbe, hogy megnyugodjon a lelkem. El se tudom mondani, mekkora élmény volt, mikor először kivágtáztunk a határba. Gyönyörű szép földek vettek körül, száguldasz a lovon, eléd fut egy őz, egy nyúl, és körülötted csak a végtelen természet, csönd. Teljes feltöltődés.

– Vidék vagy város? Melyik az igazi otthonod?

– Nem tudnék választani. Kettős személyiség vagyok, szükségem van erre is, arra is. Gyerekként nagyon szerettem a falut, de mindig vágytam Szabadkára, ami nekünk a várost jelentette. Csak itt vagy csak ott, megbolondultam volna. Így vagyok Budapesttel is. Nem tudok egyik vagy másik nélkül meglenni. A falu túl szűk, a város túl sok.

– Öntörvényű művésznek tűnsz. Bírod a kritikát?

– Nagyon fontosak a vélemények, meghallgatok mindenkit. Az már más kérdés, hogy ha kitalálok valamit, végigcsinálom, mondjon bárki bármit. Természetesen odafigyelek a kritikára, elgondolkodom rajta, aztán döntök, hogy miképpen is tovább. Volt már példa arra az életemben, hogy mindenki le akart beszélni egy új irányról, ami felé elindultam. De én kitartottam, mert belül éreztem, hogy nincs igazuk. Milyen szerencse… hiszen pontosan bejöttek a számításaim.

– És hogyan állsz a megérzésekkel?

– Tűélesek. Ma már pontosan tudom, hogy amit először érzek, az fog bejönni. De valljuk be, szerencsém is van: a közönségem elfogadja a zenei utazásaimat. Azt, hogy néha a lírai vagyok, máskor meg tombolós.

– Milyen a te közönséged?

– Nagyon intelligens. Visszajelez, érzékel, elfogad, befogad. Tőlük boldogan fogadom a kritikát is, sokat tanulok. Igazi családi kedvenc vagyok, a kisbabától a nagymamáig látok mindenkit a sorok között. Elképesztő jó érzés, ahogy látod, mint telik a nézőtér. A koncert előtt fél órával még lézengés, aztán a kezdés előtt tíz perccel megtelik a tér. Kikukucskálok a függöny mögül, és melegség jár át. Nagyon fontosak ők nekem, próbálok minden rezdülésükre figyelni. És hát azt is meg kellett tanulnom, hogy másként kell kommunikálni egy színházi esten, mint egy nagykoncert előtt.

– Izgulsz még?

– Vannak helyszínek, ahol kijön rajtam a stressz, és érzem, hogy remeg a kezem. Ilyen a Vígszínház, a Müpa és az Aréna. Szerencsére a hangom nem mozdul meg, és a remegés is elmúlik pár perc alatt, de azért végig érzem: itt valahogy nagyobb a súly.

– Merthogy?

– A hely tisztelete. De ez a minimum azért az eufóriáért, amit meg visszakapok. Katartikus, ahogy az Arénában mondjuk tizenkétezer ember énekli a dalodat, és mind annak örülnek, hogy ott állok előttük.

– Hogy lehet egy ilyen este után lenyugodni?

– Sehogy. Próbálom feldolgozni azt az élményt, hogy volt egy lány, aki ült a vonaton, és arra vágyott, hogy egyszer sok-sok embernek énekeljen, és most meg itt van valaki, aki túl van egy nagykoncerten, ahol mindenki az ő dalát üvöltötte. A képek csak úgy áramlanak a fejemben, én meg szeretem ezeket magamban boncolgatni.

– Egyedül vagy társaságban?

– Leginkább egyedül. Hogy aztán hajnalban valahogy elaludjak, és még három-négy napig érezzem ezt a lüktetést, örömöt, szenvedélyt.

További sztár interjúkért lapozza fel a Nők Lapja Egészség magazint!