Király Linda: „A testem kezd végre jól működni”

Vályi-Nagy Erika írása

Élete mindig kirakatban volt, a lapok tele a hízásáról, fogyásáról, szakításáról szóló történetekkel, mikor éppen mi van porondon. Emiatt aztán félelemmel készültem az interjúra, azt gondoltam, hogy biztosan elutasító, kimért lesz. Távolságtartó díva, aki köszöni szépen, eleget beszélt már a magánéletéről, kérdezzem másról, meg egyébként is, hagyjam békén. Mondanom se kell, kellemesen csalódtam. Nyitott, kedves, optimista és persze gyönyörű. Áradt belőle a harmónia.

– Most végeztél egy maratoni – ötórás – címlapfotózással. Nem is tűnsz fáradtnak.

– Élveztem minden percét. Tudod, én a hétköznapokban nem szoktam sminkelni magam, a hajamat lófarokba kötöm, inkább kicsit fiús tudok lenni. Mondjuk ez nem meglepő, végül is két fiútestvérrel nőttem fel. Ezért kifejezetten tetszik ez a nagyon nőies szerepbe bújás, új szituáció. Határozottan feltölt, talán ezt látod rajtam.

– A hajad…

– Rövidebb. Vágtunk belőle vagy húsz centit. Tudod… – nevet fel –, igyekszem minden súlytól megszabadulni.

– Mennyitől is pontosan?

– 4 hónap alatt 27 kiló, most itt tartok. Gyorsnak tűnik, pedig nem volt az. Hosszú út vezetett ideáig, sokszor éreztem azt, hogy alulmaradok a kilók feletti harcban. Kezdődött azzal, hogy a pajzsmirigy-alulműködésem, inzulinrezisztenciám elfedte a többi problémát, pedig én éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben a testemmel.

– Úgy olvastam, hogy egy léböjtkúra után telt be a pohár…

– Hathetes kúra után, amikor napi szinten gyalogoltam tíz kilométert, híztam három kilót. Míg a többiek fogytak tízet-húszat. Akkor már pontosan tudtam, hogy itt van még valami, ami gátolja a fogyásomat, és felborítja a szervezetemet. A vérképemet nézve tűnt fel, hogy magas a kortizolszintem, aztán elmentem egy MRI-re, ahol kiderült, hogy ez összeköthető az agyalapi mirigyes problémáimmal. Pontosabban azzal, hogy ott egy ciszta növekedett.

– Felfoghatatlan a számomra, hogy erre neked kellett rájönni…

– Lassan ledoktorálhatnék a saját testi problémáimból. Olyan mennyiségű szakcikket, fórumhozzászólást, kutatást végigolvastam ebben a témában, hogy tényleg szert tettem egyfajta tudásra, amivel megtaláltam a megoldást. Nem panaszkodom az orvosokra, mindenki tette a dolgát, és leginkább a saját szakterületével foglalkozott. Itthon és kint Amerikában is. A baj az volt, hogy nem látták összefüggésükben a dolgokat.

– A ciszta felfedezésével aztán elindultak lefelé a kilók?

– Áh, dehogy. Elkezdődött a gyógyszeres kezelésem, az orvosom mondta, hogy felejtsem el egyelőre a fogyást, mert hosszú idő, mire a szervezetem helyrejön. De én akkor már a teljes véghatáron voltam. A lábaim olyan ödémásak lettek, hogy alig bírtam lábra állni, minden napot iszonyatos fájdalomként éltem meg. Nem tudja ezt az elképzelni, aki nem élt még át hasonlót. Hogy attól még fel kell kelni, tenni kell a dolgod, de minden lépés fáj.

– Csoda, hogy nem omlottál össze.

– Tudtam, hogy nem adhatom fel. Még nagyobb erővel vetettem rá magam a könyvekre, cikkekre, hírekre, így jutottam el a gyomorműtétig, amibe végül belevágtam. Számos orvossal beszéltem, megtudtam, hogy a sleeve-műtét, vagyis csőgyomor lenne számomra a legjobb megoldás. Egy olyan részt vágnak ki a gyomorból, ami a lektin és a drelin hormont termeli. Ez kapcsolatban áll az aggyal, így volt esély arra, hogy a hormonrendszerem is megnyugodjon. Valamint ez a műtét az inzulintermelésre is pozitív hatással van.

– Ha visszaszámolsz, mennyi idő volt, mire a döntésig eljutottál?

– Másfél év.

– Nem hamarkodtad el…

– Figyelj, én tényleg mindent elolvastam angolul és magyarul. Beszéltem orvosokkal, műtét előtt és után állókkal, azt hiszem, teljes képet kaptam erről a beavatkozásról.

– Mikor interjúztam Tóth Verával, ő is hasonlókat mesélt.

– Neki gyomor-bypass műtétje volt, nálam egy másik eljárást alkalmaztak. Mindkettő drasztikus beavatkozás, és azoknak való, akiknek már nincs más esélyük.

– Vera azt mesélte, hogy leszámolt az életével, mikor betolták a műtőbe.

– Én már inkább attól féltem, hogy mi lesz, ha nem teszek semmit. Szomorúság töltött el, hogy idáig jutottam, nem bírtam feldolgozni a tehetetlen érzést. Hat-hét éve tartott már a harcom ezzel a rettenetes túlsúllyal, és nem tudtam végül egyedül megoldani.

– Nem értelek. Előbb mesélted, hogy milyen szinten borult fel a szervezeted. Hogyan is tudtad volna egyedül megoldani?

– Nekem eddig arról szólt az életem, hogy megyek előre, pofont kapok, felállok, megyek tovább. Egyedül, keményen, kitartóan. Nálam nincs olyan, hogy az akaraterővel gond van, bármire képes vagyok, hogy a kitűzött célt elérjem. Erre jön ez az állapot, és rá kell bíznom magam az orvosokra. Na, ez borított ki, és ez fájt. De a meditálásaim során eljutottam oda, hogy talán nem is véletlenül kaptam ezt a sorstól. Pont azért, hogy merjek segítséget elfogadni, másokra támaszkodni.

– Meditálsz?

– A testi tünetek mögött tudjuk, hogy lelki okok is vannak. Régóta kerestem azt a módszert, amivel enyhíteni tudnám a belső vívódásaimat. Próbálkoztam pszichológussal, kineziológussal, aztán egy barátnőmmel elmentem Los Angelesben egy meditációs kurzusra. És ott végre le tudtam csendesedni.

– Mert olyan hangos volt körülötted minden?

– Igen, úgy éreztem, hogy elviselhetetlen. A meditálás segített, hogy megfogalmazzam a problémákat az életemben, és elengedjem azt a sok dolgot, ami már megnyomorított. Lenulláztam magam, hogy aztán elölről tudtam kezdeni.

– Elég ijesztően hangzik.

– Az is volt. A változásnál nincs is talán ijesztőbb dolog az életben. De úgy voltam vele, hogy vagy megteszem ezt magamért, vagy így marad minden. Hát belevágtam.

– Emlékszel a műtét utáni első józan pillanatra?

– Meghatározó emlékem, hogy lenézek a lábamra – úgy öt-hat nappal a műtét után – és látom, hogy eltűnt az ödéma. El se tudom mondani, hogy milyen megkönnyebbülés, milyen öröm volt ez látni. Első egyértelmű jele annak, hogy valami megváltozott, mégpedig jó irányba. Hogy a szervezetem kezd végre jól működni.

– Mikor láttad utoljára ilyennek a lábad?

– Úgy három-négy éve. De ez olyan plusz energiát adott, hogy három hét múlva már mentem edzeni és elkezdődött az új életem. Tele lettem erővel, energiával. Utóbb raktam össze, hogy a fáradékonyság is egy tünete volt a betegségemnek.

– Úgy tudom, akkor már vége lett a párkapcsolatodnak.

– Zsombival másfél éve szakítottunk. A mai napig ő az egyik legjobb barátom, és szeretjük egymást, de az világossá vált, hogy a változáshoz az kell, hogy egyedül legyek és magamra koncentráljak.

– Együtt nem ment volna?

– Nekem sajnos nem. A szerelemben képes vagyok minden energiával a másik felé fordulni, és magamat a háttérbe szorítom. Egyértelmű volt, hogy így nem leszek képes új életet kezdeni.

– Fájdalmas a hangod.

– Zsombi végigtolta velem ezt a nehéz tíz évet. Mikor összejöttünk, még semmi gond nem volt velem, látta a hízásomat, a betegségemet, és azzal is szembesült, hogy valami gátja van annak, hogy változtatni tudjak. Amikor elmondtam neki, hogy egyedüllétre van szükségem, megértette. Annyira szeretett, hogy elfogadta a döntésemet, mert látta, hogy erre van szükségem.

– Hogyan telnek most a napjaid?

– Sport, kontrollált étkezés, munka.

– Azaz sok lemondás, fájdalom, szenvedés.

– Nehogy azt hidd. Ha megéltél egy olyan időszakot, hogy lábra állni is nehéz, hogy a tested cserbenhagy, akkor visszakapni a mozgás örömét, az valami fenomenális érzés. Öröm és csoda nap, mint nap. Heti öt-hat edzésem van, remek edzővel, akit Tóth Vera ajánlott. Az étkezés kapcsán azzal bocsátottak útra a kórházból, hogy a napi 70-90 gramm fehérjebevitelre figyeljek. A műtét után két hétig csak leveket ittam, utána három hétig csak pürésített ételt ettem. Utána vissza lehet állni a normális étrendre, és itt van az a pont, ahol sokan elcsúsznak. Ez a műtét eszköz ahhoz, hogy eredménye legyen a munkánknak. Nem arról van szó, hogy megvan a beavatkozás és hátradőlünk, ez egy teljesen új életforma, ezzel kell együtt élni. Mondjuk az pluszt jelentett, hogy nekem már minden diéta a kisujjamban volt, az orvosom csak legyintett, ha nekiálltunk erről beszélgetni.

– Ambivalens a viszonyod a csokitortához?

– Teljesen jóban vagyunk, apu szülinapján egy kis villával megkóstoltam. Ennyi év kellett hozzá, hogy egészséges hozzáállásom legyen az étkezéshez, és ne legyenek emiatt rossz érzéseim és görcseim.

– Említetted még a munkát.

– Végre elmúlt a némaság, ömlenek belőlem a dalok. Most úgy néz ki, hogy Amszterdamban kiadják az egyik dalomat, és összejött egy teljes lemezanyag is. Nem könnyű ez a dalszerzés, sokszor éreztem magam zsákutcában, de most végre kijutottam a tiszta levegőre, és könnyebben megy a munka is. Meg hát van is élményem: elmesélem a történetem.

– Ez csak dal? Nem lehetne mondjuk egy könyv?

– Már nekem is eszembe jutott, de egyelőre csak a zenében tudok gondolkodni.

– Komolyan jelen vagy az Instagramon, nemrégiben indítottad az első live-odat, ahol direktben tudtak tőled kérdezni. Miért veted magad az oroszlánok – azaz a kommentelők – elé?

– Már régen nem érdekelnek a rosszindulatú megjegyzések, megedződtem az évek során, és én tudom igazán, hogy min mentem keresztül és milyen harcokat vívtam. Ezzel szeretnék erőt adni másoknak. Úgy vagyok vele, ha egyetlen embernek tudtam fogódzót adni, aki hasonló cipőben jár, akkor megérte nyíltan beszélni magamról. És ha segíteni tudtam, akkor én leszek a legboldogabb ember a világon.