Milyen hatással van ránk egy súlyos betegség diagnózisa?

A haldoklás pszichológiai fázisait Elisabeth Kübler-Ross svájci származású pszichiáter foglalta össze 1969-ben, az általa felállított modell azonban kiterjeszthető egyéb veszteségek megélésére is. Lényegében ugyanezeken a folyamatokon megy keresztül a beteg akkor, ha súlyos, krónikus betegségben szenved, és az élete teljes mértékben, visszafordíthatatlanul megváltozik.

A fázisok hossza egyénenként eltérő, függ a betegség súlyosságától és lefolyásától, az illető személyiségétől és a környezet reakcióitól. A Kübler-Ross modellt megismerve azonban a család nyomon tudja követni, melyik fázisnál tart éppen a beteg, és könnyebben tudnak számára lelki támaszt nyújtani.

Az elutasítás

Amikor a diagnózis kiderül, sokkos állapotba kerül a beteg, bénultnak, tehetetlennek érzi magát. Arra gondol, hogy „mindez nem is vele történik”. Gyakori a tudomásul vétel megtagadása. Azért hárít, mert így védekezik: még nem készült fel arra, hogy szembenézzen a betegségével. Hallja ugyan az orvost, de mivel beszűkült tudatállapotban van, szinte semmit nem fog fel az elhangzottakból. Éppen ezért fontos, hogy a vizsgálatokon, kezeléseken mindig legyen egy kísérő a beteggel, aki tud figyelni, jegyzetelni, kérdezni. Az elutasítás fázisa napokig vagy pár hétig is eltarthat, érzelmek, indulatok tömege léphet fel. A második szakaszba fokozatosan fordul át a beteg.

A düh

A következő reakció a harag: az illető a sorsot, istent vádolja, hogy ez vele megtörtént, és a bűnbakkeresés gyakran a családtagokra is kiterjed. „Ti vagytok a hibásak, hogy beteg lettem! Miért nem figyeltetek, miért nem szóltatok? Ha nem így csináltátok volna, most nem lenne ez velem” – gyakoriak az ilyen mondatok. Bármennyire rosszul esik is ez az érintetteknek, el kell fogadni, hogy a beteg ilyenkor képtelen másképp gondolkozni. Valakire haragudnia kell, és ez a düh a tehetetlenség érzéséből fakad. Viták, veszekedések helyett hagyjuk, hogy a fájdalom, keserűség kijöjjön belőle, és hiába mond igazságtalan dolgokat, ne forduljunk el tőle. Így hozzásegíthetjük, hogy ő is elfogadhassa saját érzéseit, állapotát. Egy későbbi fázisban pedig majd át lehet beszélni a dolgokat.

Az alkudozás

A tagadás és a külvilág vádolása után elkezdi a beteg az okokat saját életében keresni, megjelenik az önvád: „Ha időben elmentem volna orvoshoz, ha jobban vigyáztam volna magamra, ha nem dohányoztam, ittam volna ennyit, stb.” Ebben az időszakban ahelyett, hogy a fejéhez vágnánk, hogy bezzeg mi megmondtuk előre, inkább próbáljuk megnyugtatni. Továbbra is hallgassuk figyelmesen, és irányítsuk a figyelmét jó tulajdonságaira, emberi értékeire. Az eddig dühös beteg készségessé válik, kérései vannak, elkezd alkudozni a sorssal. „Csak még a lányom esküvőjét érjem meg! Még annyi időm legyen, hogy elutazhassak a feleségemmel a tengerhez! Inkább több gyógyszer szedek, de kerüljük el a műtétet.”

A depresszió

Amikor nem marad remény a gyógyulásra, a beteg végtelen szomorúságot érez, és befelé fordul. Apatikus, kedvetlen, mindent elutasító állapotba kerülhet. Nem szabad lebeszélni szomorúsága kifejezéséről, hiszen az élettől való búcsúzás fájdalommal jár. De próbáljuk meg ilyenkor az erényeit hangsúlyozni, illetve hogy mennyire fontos számunkra a személye, ha pedig úgy látjuk, hogy ez a depresszív időszak elhúzódik, vagy mélyül, akkor forduljunk pszichiáter szakemberhez.

Az elfogadás

Ha mindezeket a lelki folyamatokat végigélte, a páciens belenyugszik a helyzetébe. A krónikus vagy a korábbi életvitelt megváltoztató betegségek esetében ilyenkor el lehet kezdeni az új élet kialakítását, a gyógyíthatatlan betegségeknél pedig a felkészülést az eltávozásra. Ez utóbbi esetben fontos tiszteletben tartanunk, hogy az ő saját döntése, miként szeretné a hátralévő idejét eltölteni. Még ha nem is értünk egyet minden tettével, ne hagyjuk magára ebben a helyzetben. Az ő kívánságait teljesítsük, az ő igényeire reagálva. Ekkor szavak helyett már elég a csendes jelenlét, érezze, hogy nincs egyedül, van mellette valaki, akinek megfoghatja a kezét.