A betegség nem akadály

Fodor Marcsi írása

A festő, aki vakon is alkotott

Edgar Degas (1834-1917)

Nincs szörnyűbb kórság egy festő számára, mint amikor azt veszi észre, hogy lassan, de biztosan veszíti el a látását. Márpedig Degas egész életében a vakság fenyegető árnyékában élt. Jómódú francia bankárcsalád gyermekeként pár évnyi jogi tanulmány után bevallotta, hogy inkább festő akar lenni, és a család nem állt művészi álmai útjába: festeni tanult az akadémián, és járta Európa neves múzeumait, hogy tapasztalatokat szerezhessen. Álmait azonban hirtelen veszélybe sodorta az 1870-es évek francia-porosz háborúja, amikor is a katonaorvos észrevette: Degas homályosan lát a jobb szemével. A korabeli diagnózis Chorioretinis volt, ami a szemet körülvevő erek gyulladása, de nem tudjuk, hogy ez mennyire pontos, és azt sem, mi okozhatta.

 Leveleiben sokat panaszkodott arra, hogy már nem tud olvasni, annyira közel kell hajolnia a papírhoz, hogy szinte az orra is festékes lesz, és a modelljeit kell megkérnie, hogy mutassák meg neki a megfelelő színeket.

Öröklődő szembetegségre utal, hogy volt egy unokatestvére, aki hasonló panaszokkal küszködött egész életében és 32 éves korára már teljesen vak volt. Az is előfordulhat, hogy a két esetnek nincs köze egymáshoz, és valamilyen fertőzés vagy autoimmun betegség következtében romlott folyamatosan Degas látása, merthogy az elkövetkező 40 évben a helyzet minden kezelés ellenére egyre csak romlott. Állandóan könnyezett, nem bírta a fényt, így nem tudott a szabadban festeni, mint sok más impresszionista kortársa. Emiatt új témát és helyszínt választott magának: a színházak, balett-termek tompább fényű belső tereit, így próbálva meg előnyt kovácsolni fogyatékosságából. Mivel a homály látóterének közepén jelentkezett, újfajta kompozíciót dolgozott ki: képei szélére helyezte át a fontos dolgokat. De nem tudott mindent megoldani. A látásromlás jelei egyértelműek a képein: a fiatal korában aprólékos gondossággal, finom részletekkel alkotó festő képei az évek múlásával egyre elnagyoltabbak, durvábbak, darabosabbak lettek, egyre kevesebb bennük a kidolgozott arc, ruha, és egyre absztraktabbá válnak a képei. Bár ezt életének ismerete nélkül művészi fejlődésként és modernizmusként is értékelhetnénk, a szakértők tudják: mindez távol állt a festő szándékától. Azt festette, amit látott, és közben próbált alkalmazkodni a korlátaihoz. Olajfesték helyett áttért a könnyebben kezelhető pasztellkrétára, belekóstolt a szobrászkodásba, ahol nagyobb szerepet kapott a tapintás, mint a látás, és egyre nagyobb és nagyobb méretű képeket készített, amiket jobban látott. Rettegett attól, hogy megvakul, és többé nem lesz képes festeni, ezért sietve, kapkodva alkotott, egyszerre több képen is dolgozott, hogy minden ötletét megvalósíthassa, mielőtt végleg elveszti a látását. 1907-ben sajnos ez is bekövetkezett: a szürke hályog a látása utolsó morzsáitól is megfosztotta.

További érdekes történetekért lapozza fel a Nők Lapja Egészség 2017. októberi lapszámát!