Karanténnapló 1. rész

Balogh Mariann írása

Most lesz két hete, hogy önkéntes karanténba vonultunk. Akkor még nem volt divat a #maradjotthon, és mi sem azért tettük, mert féltünk, hanem mert így láttuk jónak. Itt lakunk a hegyen, az egész ház tele van idősekkel, a busz, amivel jártunk, tömve volt öregekkel. Még gondolkodtunk is rajta, hazamenjünk-e a szüleimhez a hétvégén, megünnepelni anyukám születésnapját. Ők nem is értették, miért nem akarunk látogatóba menni, hisz minket ez nem érint, csak külföldiek betegek, Kína messze van, túlaggódjuk az egészet. Március 10-ét, keddet írtunk, a boltokban már nem lehetett szájmaszkot vagy kézfertőtlenítőt kapni.

A szerelmem testvére orvos, még nevetve kérdeztük, mit szól ehhez a cirkuszhoz, kell-e félni a koronavírustól, hiszen influenzában sokkal többen halnak meg. Nem nyugtatott meg minket. Az intenzív osztályon dolgozik, s csak annyit mondott: készülnek a járványra, nemsokára az országot is érinteni fogja, nem javasolja, hogy mászkáljunk. Kicsit sokkosan hallgattuk, hiszen akkor még tele volt az internet azzal, hogy ne hagyjuk magunkat megfélemlíteni, csak a paranoiások vesznek lisztet a boltban.

Másnap reggel megmagyarázhatatlan rossz érzés fogott el bennünket  a párommal. Lemondtuk a hazautat, elmentünk bevásárolni, s eldöntöttük: mostantól itthonról dolgozunk. Kellemesen telt az első pár nap: berendeztük a munkaállomásainkat, főzőcskéztünk, egész nap ment a mosógép, szépen ki is takarítottunk. Úgy éreztük, kiváló lehetőséget kaptunk a lelassulásra, az elménk és az otthonunk tisztítására. Szerelmesen bújtunk egymáshoz a kanapén, filmeztünk este, s meg is jegyeztük: boldog pároknak kellemes időszak következik.

Naivak voltunk. Hétvégén kaptuk a hírt, hogy a párom testvére karanténba került, mert az első magyar koronavírusos betegek egyikét kezelte védőfelszerelés nélkül. Ekkor éreztük először, hogy ez nem csak egy sima home office vagy kiváló lehetőség a tavaszi nagytakarításra. Hirtelen jött az ijedség, hogy baj lehet, nem is tudtuk elmagyarázni az ismerősöknek: közismert optimizmusunkból hogyan lett folytonos szorongás. Nem könnyű elmondani annak, akit nem érint közvetlenül, hogy miért aggódsz egy fiatal, alapvetően egészséges emberért, miközben tudod,valószínűleg meg fog gyógyulni.

Teltek a napok, s egyre több megbetegedésről jött hír, meghalt az első beteg Magyarországon. Én lemerészkedtem a drogériába gumikesztyűért és fertőtlenítőszerekért. Üres polcokat találtam, az utolsó flakonok egyikét hoztam haza. Egy hete még nevettek rajtam, hogy otthon maradtam, mostanra már nem volt divat kimozdulni. Közben a kórházból kaptuk a híreket: egyre többen vannak az osztályon, a tesztelésre viszont várni kell.

Egy barátnőm szerzett nekünk maszkot, elmentem érte. A főnököm ugyanis nem törődött vele, mi történik a világban, el kellett indulnom ügyeket intézni, én pedig védeni akartam magam. Külföldieknek mutattam lakásokat, olyanoknak, akik pár napja érkeztek az országba. Karantén? Felejtsétek el… Várost néztek taxival, ki-be jártak a hotelből. Gumikesztyűben, maszkban mutattam meg nekik a lakást,  ők pedig nem akarták megfogni a kilincset, amihez hozzáértem. Tőlem féltek a védőfelszerelés miatt….

Felhívott egy másik barátnőm: borzalmasan köhög. Két hete hunyt el az apukája élettársa, aki korábban teljesen felépült a leukémiából, most viszont egy tüdőgyulladás három (!) nap alatt elvitte. Borzalmasan csúnyán köhögni kezdett, majd rövid időn belül lélegeztetőgépre került, de gyenge immunrendszerrel nem élte túl. Az ismert terápiák nem hatottak. Ismerős? Mire az országba hivatalosan megérkezett a járvány, őt már eltemették. A barátnőm pedig azóta nehezen lélegzik, köhög. Láza nincs, így nem tesztelik, csak kérik, maradjon otthon.

A kezdeti vidámságnak immár nyoma sincs. Napok óta minden reggelt a hírportálok végigpörgetésével kezdünk. Hány fertőzött van, mennyi ember került karanténba, vannak-e elhunytak, és ellenőrizzük, mi a helyzet Olaszországban. Persze előtte megbeszéljük, ki mit álmodott, megszeretgetjük a kutyát is, de már nem is próbáljuk egymás elől eltitkolni, hogy valamiért muszáj látnunk a számokat.

Megnéztünk ezer videót, elolvastunk száz cikket arról, hogyan tudjuk sokkal jobban indítani a reggelt – van napindító meditáció, táncos ébredés, amit akarsz. De valahogy nem megy. Van bennünk egy ösztönös, zsigeri félelem, hogy ezt az egészet nem kontrolláljuk, s enyhíteni próbáljuk azzal, hogy naprakészen figyeljük, mi van a világban.

Van valami morbid várakozás bennünk, hogy lássuk, ez tényleg valóság és nem csak álom. Mert néhány hete elképzelni sem tudtuk volna, hogy itt fog tartani a világ.

A mai nap viszont más, mint a többi. Egy hét után megkaptuk a tesztet: negatív, hazaengedik a párom testvérét. Nagy az öröm, még akkor is, ha otthoni karanténba kerül pár napra. Rotyog a húsleves, serceg a rántott hús, készül a somlói galuska, lakomát viszünk neki, hadd egyen valami finomat végre a kórházi koszt után. A lépcsőházban elmegy az áram, kicsit zombiapokalipszis érzésünk támad, s hálásan konstatáljuk, hogy a lakásban  minden rendben van.

Ez legalább erőt ad. Nem olvad le a mélyhűtő, van internet és működik a Netflix is.

Ön is szívesen megosztaná, hogyan telnek a napok otthon? Írja meg nekünk történetét az egeszseg@centralmediacsoport.hu e-mail-címre!