Karanténnapló 2. rész

Szerző:Nők Lapja Egészség

2020. április 2.

Ha fizikailag most nem is lehetséges, virtuálisan fogjuk meg egymás kezét, hogy közös erővel, összetartva, egymást segítve vészeljük át a járvány időszakát. Karanténnapló-sorozatunk második részében olvasónk, Ancsa osztja meg velünk, hogyan telnek a napjai az otthoni karanténban cicájával, Lupival.

Hétfőn már inkább biciklivel mentem dolgozni. Kedden kifertőtlenítettem a lakást. Szerdán instabillá vált a munkahelyem. Mára, csütörtökre szívesebben lennék a macskám: gondtalan, könnyű és álmos.

Rimóczi Ancsa írása

Tudtam, hogy nem ússzuk meg. Tudtam, de nem éreztem. Igazán akkor csapódott le, amikor bringára ültem. Bamba mosollyal az arcomon nyugtáztam, hogy milyen kényelmes minden: süt a nap, egy póló is elég lett volna, és végre nem kell gyalogosokat kerülgetnem a bicikliúton. De csak egy pillanatig élveztem. A felismerés gyomorba vágott: COVID-19. Ó, az istenit!

Az előző bekezdés óta eltelt több mint két hét… Nehezen jön az írás, a szeretteim iránti aggodalom blokkolja a gondolataimat. Kisebb-nagyobb sikerrel ugyan, de képes vagyok fegyelmezetten tartani magam. A gép tetejét nem egyszer lecsaptam – ezúton is bocsánatot kérek a barátomtól, aki a laptop tulajdonosa. Dühös vagyok, amiért olykor elhatalmasodik rajtam a kétségbeesés. Ilyenkor eszembe jutnak a szüleim, akik nem tudnak otthonról dolgozni, s muszáj emberek közé járniuk, az idős nagymamáim, mint veszélyeztetett korosztály, és a testvérem, aki kénytelen volt lefújni, és egy évvel későbbre kitolni a várva várt esküvőjét. Legjobb tudásom szerint igyekszem óvni magam és a környezetem egészségét, a családomat január óta nem látogatom, a baráti találkozókat pedig webkamerás sörözésekre cseréltük. Utóbbi egészen szórakoztató, már-már olyan érzés, mintha kimozdultam volna. Jobb híján nincs mit tenni, mint a válsághelyzet pozitívumait erősíteni. Nem is tétlenkedtünk sokáig, a barátommal hamar elhatároztuk, hogy innentől korsóból isszuk a gin-tonikot. A kedvenc rockkoncertjeink pedig tévéről sem olyan rosszak. Ágyból még sosem fesztiváloztunk. Juhú!

A szüleinket is rábeszéltük a webkamerás kapcsolattartásra. Ez számukra a mi generációnkkal ellentétben kevésbé természetes. Gyermeki lelkesedéssel fogadják a technika vívmányait, és mindig látom a háttérben, ahogyan édesapám rohan a macskáért – ő sem maradhat le a beszélgetéseinkről. Azt hiszem, hogy a legkedvesebb emlékeim polcára helyezem ezeket a pillanatokat.

Rettegek a hozzátartozóimért és kilátástalan a jövőm, de azért jókat szoktam röhögni. A síráson már úgyis túlvagyok, Lupi, a macskám sokat segít ebben. Még sohasem volt ennyire mókás, amikor hajnali négykor a fejemre ül. Persze közvetlen azután, miután vécézett. A fajtája Maine Coon, így kísértetiesen hasonlít a Kedvencek temetőjéből ismert Church-re, a zombicicára. Főleg éjszaka, amikor fejmagasságban meredten bámulja az arcomat. Esküszöm, félelmetesebb, mint a koronavírus.

A frusztráció oldásaként terveket szövögetek. Lassan két éve képtelen vagyok eldönteni, hogy mit vegyek fel a tesóm esküvőjére, jövő ilyenkor azt mondhatom majd, hogy három év is kevésnek bizonyult. Úgyis borzalmasan áll a frufrum, addigra talán nem úgy fogok kinézni, mint Donnie Dacus a Hair-ből. És persze gyúrni is elmegyek. De ezúttal tényleg!

A bezártság oiiiiiiiiiiii. Hupsz, Lupi rálépett a billentyűzetre. Gondoltam, így hagyom… Szóval a bezártság a bennem szunnyadó konyhatündért is felébresztette. Már háromszor is csináltam sajtos-tejfölös tésztát, erre varrjunk gombot! A takarításról nem is beszélve, az mindennapos.

Szabadlelkű, mozgékony ember lévén rohadtul hiányzik egy erkély. Korábban a kert hiányzott, de az elmúlt napokban kénytelen voltam leadni nagyravágyó igényeimből. Az ablakunkból úgy bámulom erkélyes szomszédainkat, mint egy gyermek, akitől elvették a játékát. Vagyis bámulnám, ha használnák a tulajdonukban álló erkélyt! Könyörgöm, éljetek a lehetőséggel! Tekerjétek körbe karácsonyi izzókkal, vigyetek ki székeket, asztalt, nasit és egy üveg finom rosét! Imám a mai napon meghallgatásra talált, végre kint ebédelt egy család. És ettől tényleg igazán boldog lettem. Egy rövid időre legalábbis.

A bezártság nosztalgikussá tesz. Eszembe juttatja a nagyszüleim háborús történeteit. Nagyobb gondjuk is volt a betegségtől való félelemnél és a vécépapír felhalmozásánál. Felolvastam hangosan az eddig írottakat. Tudod, kedves olvasó, hogy milyen, amikor felismered magadban az őseidet? Igen, általában idegesítő. De most mégis olyan jó érzés a nagyapámra hasonlítani. Aki akkor is megmosolyogtatott, amikor a háború okozta fájdalmairól mesélt. Vagy édesapámra, aki mindenből viccet csinál. Vagy édesanyámra, aki egyszerre viseli lazán, de mégis komolyan a nehézségeket. Ez nem is olyan rossz. Itt van velem mindenki. Még az is, aki már nem lehet.

Közel lakom a Semmelweis Klinikákhoz. Hozzászoktam már Budapest zajaihoz, de a szirénázás hat évnyi ittlét után is felébreszt. Túlságosan vészjósló ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam. Most is hallom. Igazából folyamatosan hallom. Talán azért, mert mindennap itthon vagyok, van időm figyelni? Vagy talán azért, mert sokkal több lett, mint volt? Nem tudom. Mindig szorítottam annak a kedves idegennek, akiért a sziréna szólt. Most már annak is szorítok, aki kezeli. Fogászatban dolgozóként rossz munkatapasztalataim voltak nem egy orvos kapcsán. Sajnálom, hogy ennek kellett megtörténnie ahhoz, hogy elengedjem a bennem lévő haragot.

Vannak, akikre rossz szívvel gondoltam. Ma már értük is szorítok.