Már csak tíz nap

Pedig mennyire másként képzeltem az életem három héttel ezelőtt, amikor elindultam Spanyolországba. Életem legcsodálatosabb lehetőségének tartottam, hogy a kinti irodánknál vehetek részt egy továbbképzésen. Ráadásul a legjobb időpontban érkezett a felkérés, nem sokkal előtte vált hivatalossá a válásunk Gáborral. Még arra sem volt időm, hogy megünnepeljem a válásom – hasít belém a gondolat. Borzalmas házasság volt, egy ostoba kísérlet, hogy megmentsünk egy egyébként sem működő kapcsolatot. A lelkem mélyén már az esküvő szervezése alatt tudtam, hogy semmi értelme, de mégis, valahogy magával ragadott a romantikus gondolat, hogy a házasság majd mindent megváltoztat köztünk.

Aztán persze nem így történt. Mint utóbb kiderült, Gábor már a nászúton sem volt hűséges, és hogy megnyugtassa a lelkiismeretét – már ha valaha volt neki ilyen –, megpróbálta bebizonyítani, hogy mennyire alkalmatlan vagyok az együttélésre. Egy darabig majdnem sikerült is elérnie, hogy elhiggyem, nem vagyok elég jó, sem elég vonzó, de szerencsére még idejében felébredtem ebből a rémes Csipkerózsika-álomból, elköltöztem, és beadtam a válókeresetet. Ennek már fél éve, de néha, magányos éjszakáimon még eszembe jut Gábor. Vajon jól döntöttem, hogy elhagytam? Vagy mégis neki van igaza, és túlságosan is rideg vagyok, egy kényszeres, zárkózott liba, akivel képtelenség együtt élni? Aztán mindig eszembe jut az az áramcsapás szerű pillanat, amikor rájöttem, hogy én jobbat érdemlek, mint ő.

Akkoriban voltam a legmélyebb mélyponton. Gyereket szerettünk volna, de már hónapok óta sikertelenül próbálkoztunk. Aznap reggel jött meg, és Gábor a fejemhez vágta, mennyire semmirevaló nő vagyok, aki még teherbe esni sem képes. Emlékszem, végigsírtam az utat munkába menet, a mélygarázsban, az autó tükrében próbáltam megigazítani a sminkem. Mire beszálltam a liftbe, nagyjából sikerült eltüntetni a sírás nyomait, de még mindig iszonyú pocsékul éreztem magam. Aztán a földszinten kinyílt a liftajtó, és ott állt egy magas, sötét hajú, elegáns férfi, akit még sosem láttam korábban. Amikor észrevette, hogy valaki már van a liftben, egy pillanatra zavarba jött. Soha sem fogom elfelejteni a szeme villanását, ahogy végignézett rajtam, és ahogy lustán mosolyra húzva a száját belépett mellém a liftbe. Mintha áramot vezettek volna a testembe, éreztem, hogy itt ez a gyönyörű férfi, és minden porcikájából árad, hogy kívánatosnak talál, még így, sírástól püffedt szemekkel is. Mindössze néhány másodpercet utaztunk együtt, de amikor kiszálltam, tudtam: vége a házasságomnak. Egy percet sem maradok olyan férfi mellett, aki mindennap azt akarja elhitetni velem, hogy nem vagyok elég jó.

A videókonferencia elhúzódott, a hasam korgásából veszem csak észre, hogy már jócskán benne járunk a délutánban. A legtöbb kolléga már otthonról dolgozik – bár még nem tűnik súlyosnak a helyzet, akik tehetik, kerülik a tömeget. Az én önkéntes karanténom azért más: két hétig az utcára sem szabad kimennem, hiszen az egyik leginkább fertőzött országból érkeztem haza. A legjobb tudomásom szerint nem találkoztam egy beteggel sem, de jobb óvatosnak lenni. Szerencsére a kicsit bolond szomszéd csaj, aki az utazásom alatt a virágaimat locsolta, feltöltötte a hűtőmet is, így legalább az étel miatt nem kell aggódnom.

Újabb hívás, ezúttal más divíziókból is becsatlakoznak. Köztük Tamás is, a magas férfi a liftből. Az első találkozásunk után nem sokkal mutattak be bennünket hivatalosan, akkoriban került a céghez. Bár ritkán futunk össze – akkor is inkább csak különböző meetingeken –, mindig van pár kedves szava, egy-egy bíztató mosolya számomra. Nem sokat tudok róla, és a munkán kívül gyakorlatilag semmiről sem beszéltünk még, de azért kibontom a zuhanykontyom, és egy pici rúzst is felkenek, mielőtt becsatlakozom a videóbeszélgetésbe. A kollégák egy része tisztában van a helyzetemmel, úgyhogy többen megkérdezik, hogy érzem magam, minden rendben van-e. Semmitmondó válaszokat adok, kicsit zavarba hoz, hogy olyanokat érdekel az orrfolyásom léte vagy nem léte, akikkel máskor legfeljebb az időjárásról szoktam beszélni. Amikor az egyik kolléganő arról kezd el beszélni, hogy a hasmenéssel is vigyázzak, mert az a koronavírus egyik kevésbé jellemző tünete, nem bírom tovább, és az eredeti szándékomhoz képest kissé zordabban válaszolok, hogy inkább a munkáról beszéljünk. A szemem sarkából látom, hogy Tamás próbálja palástolni a nevetését. A megbeszélés viszonylag zökkenőmentesen zajlik, komoly döntéseket próbálunk meghozni egy olyan világban, ahol a következő hetekben-hónapokban egyedül a bizonytalanság a biztos.

Egy órával később fáradtan csukom le a laptopom. Megvisel a folyamatos online jelenlét – egész nap emberek között vagyok, mégis iszonyúan magányosan érzem magam. Bár elhatároztam, hogy mára abbahagyom a munkát, újra kinyitom a laptopot, hogy ráírjak a szomszéd lányra, hátha van kedve az erkélyen keresztül váltani néhány szót. Nagyot dobban a szívem: üzenet Tamástól.

„Szia Dóri! Láttam, hogy nem bírtad túl jól a faggatózást, de remélem, azért minden oké veled! Milyen a vesztegzár?”

Harmincnégy múltam, és mégis úgy érzem magam, mint egy tini az első randin. Mit válaszoljak? És mikor? Írjak neki most azonnal? Vagy várjak egy kicsit? Különben is, normális vagyok? Ez csak egy udvariassági levél, nem kell ebbe semmit belelátni.

„Köszi, igen, minden oké velem. Kicsit unalmas így egyedül, de szerencsére van egy jó könyvem és egy csomó lemaradásom a házimunkában. Csak azt sajnálom, hogy a Nutella-készleteimet nem töltöttem fel a karanténra. És te? Otthonról dolgozol? Nem nagyon zavaró a család?”

Az utolsó mondatomra különösen büszke vagyok: semmi tolakodás, csak finom érdeklődés. Tamás nyilván otthon ül a teraszon, a gyerekei a kertben játszanak, a felesége éppen vacsorát készít, ő pedig csak udvarias akar lenni az egyik kollégájával. De jó ezt minél előbb tisztázni, mielőtt nagy magányomban elkezdenék elméleteket gyártani…

„Hmmm… az egyetlen társaságom ez az ikeás műkaktusz az íróasztalom szélén, úgyhogy nem mondanám, hogy bárki is zavarna a munkában.”

„Műkaktusz? Miért van valakinek műkaktusza?” – szalad ki belőlem a kérdés.

„Minden alkalommal, amikor anyukám meglátogatott, kiborult, hogy még egy növény sincs a lakásomban. Gondoltam, biztosra megyek, és beszereztem egy műkaktuszt, hogy megnyugodjon. Azóta iszonyú büszke rám, hogy ennyi ideje ilyen szépen gondozom…”

Már nem is emlékszem, mikor nevettem utoljára ekkorát, mint Tamás levelét olvasva. Hogy az öniróniáján nevetek, vagy a megkönnyebbüléstől, hogy a családi idill helyett hozzám hasonlóan magányosan tölti az estét, már részletkérdés. Éppen kacagva törölgetem a szemem – még a könnyem is kicsordult a nevetéstől –, amikor újra pittyen az üzenet: „Mit szólnál, ha inkább felhívnálak?”

Egy pillanatra kihagy a szívem. Néhány semmitmondó szónál többet még soha sem váltottunk. Miről fogunk beszélgetni? De nincs időm túlságosan belelovalni magam a félelmeimbe, már csörög is a telefonom. Vajon honnan szerezte meg a számom? Nyilván a céges rendszerből, jövök rá, és összeszedve minden bátorságom beleszólok.

Éjfél elmúlt, és arra eszmélek, hogy már négy órája beszélünk. Mindenről. Filmekről, könyvekről, politikáról, közös ismerősökről. Olyan, mintha mindig is ismertük volna egymást, mintha már évek óta beszélnénk ezekről a dolgokról. – Emlékszel, amikor először találkoztunk? – vált hirtelen témát Tamás. – Ott a liftben?

– Persze – válaszolok hanyagul, mintha nem égett volna a retinámba az a pillanat. – Akkoriban kezdtél, nem?

– Nem egészen. Már megkaptam az ajánlatot a cégtől, de még hezitáltam. Előző nap megkerestek egy másik állással, és éppen azért mentem be, hogy elmondjam, mégsem írom alá a szerződést. Aztán megláttalak a liftben, és szinte mellbe vágott a felismerés, hogy nekem itt a helyem. Úgyhogy mire felértem az igazgatóságra, meggondoltam magam, és elfogadtam a munkát.

Néhány másodpercig szóhoz sem jutok a döbbenettől. – Tényleg? Miattam? – hebegem kicsit elveszetten. – Ugye tudod, hogy ez iszonyatos butaság volt? Egy ilyen hülyeség miatt megváltoztatni a döntésed…

– Miért, te még soha nem csináltál hülyeséget?

– Soha – szerettem volna rávágni. Aztán eszembe jut a házasságom. És a pillanat, ami a váláshoz vezetett. Kicsit még vacillálok, aztán bevallom neki az egészet. Hogy nem miatta, de valahogy mégis…

Zavarba jövök, és hallom, hogy ő is. – Most már menjünk aludni, holnap rengeteg munka vár mindkettőnkre – mondom, és még pár elmormolt közhely után leteszem a telefont. Nem tudok elaludni, folyamatosan a beszélgetésünk jár a fejemben. Az éjszaka lassan telik, mégis váratlanul ér a reggel. Az arcom nyúzott, idegesen próbálom magam összeszedni, hogy ne tűnjek túl kimerültnek az első reggeli videókonferencián. Még csak az kellene, hogy azt higgyék, beteg vagyok… Miközben öltözöm, valami furcsa hangot hallok a bejárati ajtó felől. A kémlelőnyíláshoz megyek, de semmi. Biztos csak képzelődöm, de azért óvatosan kinyitom az ajtót. Ha már úgysincs senki a lépcsőházban, legalább ennyi kapcsolatom legyen a külvilággal. Azonnal észreveszem a papírtasakot a lábtörlőmön. Tíz pici doboznyi Nutella van benne, és egy üzenet: „Már csak tíz nap, és a nagy üveget személyesen adom oda. Addig érd be ennyivel…”

Az erkélyhez szaladok, onnan pont rálátni a ház előtti parkolóra. Ott áll, pont ugyanúgy, ahogy először megláttam a liftajtóban, lusta mosollyal a szája szegletében. – Már csak tíz nap! – kiabálja felém, miközben beszáll az autóba. Már csak tíz nap.