Karanténnapló 3. rész

Három hete nincs se iskola, se óvoda a gyerekeknek, se munkahelyen töltött idő a férjemnek.  Itthon vagyunk, a kis kék házikónkban, ­­­együtt mind az öten. A párom, a három kisfiunk és én.  Az érzéseim vegyesek, mert néha úgy érzem magam, mint aki egy apokaliptikus katasztrófafilm vagy egy fordulatokkal tarkított komédia egyik szereplője.  Máskor pedig azon kapom magam, hogy egy hógömb belsejében csücsülök, bent meleg és béke, kint pedig esik a hó.

Törös Anett írása

A jelenlegi állapot mégis arra a nem is olyan távoli életszakaszra emlékeztet leginkább, amikor felnőtt életem és személyi szabadságom első korlátozójával, legidősebb gyermekemmel volt szerencsém megismerkedni.  Még most is elevenen él bennem, mekkora trauma volt szembesülnöm azzal, hogy egy két kiló hatvandekás diktátor határozza meg innentől kezdve létezésem minden percét. Most pedig egy sokkal apróbb, élő szervezet nélkül halálra ítélt kórokozó kényszerít mindannyiunkat arra, hogy a megszokottól merőben más módon éljük a mindennapjainkat, és az állam, az egészségügyi szervezetek és a saját lelkiismeretünk határozza meg a kereteket hozzá.

Karomon az újszülött gyermekemmel borzasztóan ingerült voltam, ha az alvásidejére időzítetett, végeláthatatlan terveimet nem tudtam megvalósítani. Sok-sok keresztbehúzott számítás után döbbentem csak rá, hogy a legszerencsésebb, ha nincsenek terveim, így csalódás sem érhet, ha nem tudom őket véghezvinni. Ezért a jelenlegi helyzetnek is azzal vágtam neki, hogy abban a szent minutumban elengedtem a következő pár hónapra betáblázott összes programot, vágyat, álmot. Szép listám van arról, hogy mit nem teszek és teszünk családilag az elkövetkezendő időkben, nem megyünk a párom hatvanöt pluszos szüleihez, az édesanyámhoz és az ottani szeretteinkhez az ország észak-keleti csücskébe húsvétkor, az öcsémékhez babanézőbe első gyermekükhöz, a Balatonra az unokanővéremékkel, Sopronba az unokahúgomékhoz, minden hétfőn bandázni a szomszéd-barátainkkal és a gyerekeikkel, a játszótérre, strandra, kirándulni, fogorvoshoz, fodrászhoz… SEHOVA. Ha aztán mégis úgy alakulna, hogy ezekből bármi is megvalósulhat még idén, belátható határidőn belül, akkor nagyon-nagyon boldog leszek. Kezdem érteni a pesszimistákat, őket csak kellemes csalódások érhetik, ha mindig a legrosszabbra készülnek.

Viszont rengeteg újdonságban van részünk. A férjemmel pedagógusi minőségben is létezünk három hete, felváltva kérleljük elsőszülött, második osztályos gyermekünket, hogy végezze el az aznapi teendőit. A két óvodás azonban rendre áttöri a távoltartásukra emelt kordont és randalírozással zavarják a tanórákat. Persze, hogy a nagy nehezen tud koncentrálni, amikor ő is menne az éppen aktuális mesevilágukba alámerülni. Bevallom, már többször arra gondoltam, hogy szülői megrovásban részesítem a nagyot, mert zavarja az óra mentét, elhagyja a tantermet, órán eszik és tiszteletlen a tanárral, de anyai szívem mindig megkönyörült neki.

Anyukám is pedagógus, most ő is otthonról tanít. Látom, hogy mennyi melóval jár nekik is. Bár nem választottam az ő hivatását, egy-egy áttanult délelőtt után azért jókat szórakozunk azon, hogy most már én is naponta gályázok a megtisztelő „Nemzet napszámosa” címért.  A férjem szülei sajnos a veszélyeztetett kategóriába esnek, bár egészségesen élnek, de 65 és 66 évesek, és vannak krónikus betegségeik, így őket csak távolról csodáljuk. A nagyszülőkkel való találkozások hiányát esti Messenger-mesemondással próbáljuk feledtetni. A gyerekek boldogok, hogy Papus mesél nekik, és mi is elmormolunk egy halk imát, hogy pár szusszanásnyi ideig apósom könnyít szülői terheinken. Ők a legfőbb támaszaink és szövetségeseink, így hiányukat igencsak megérezzük. De megdöbbentő az a komolyság és fegyelem, ahogy a három mini bioterrorista tudomásul veszi és tiszteletben tartja a távoltartási végzésünket nagyszüleikkel szemben. Még a három és fél éves papa-függő is.

Az elmúlt napokban rádöbbentem, hogy szívesen lennék macskás nő, akár bolond macskás nő is. Ha lenne egy cicám, szuka lenne, és vagy együtt szenvednénk a négy pasi tesztoszteronfelhőjében, vagy jól kibeszélnénk őket, miközben én simogatnám, és ő megnyugtatóan dorombolna az ölemben. De sajnos egyelőre csak hangyákat és pókokat tartunk a gyerekeken kívül itthon, így lelkünk és idegrendszerünk karbantartására nem marad más, mint a munka: a gyerekek tucatszámra termelik a koszos edényeket, a szennyes ruhát, a rumlit, majd nagyvonalúan átengedik nekem, hogy mossak, súroljak és pakoljak. Így gondoskodnak rólam ők.

Ha az általuk keltett rendetlenség egyenes arányban áll az irántam táplált érzelmeikkel, nagyon szeretnek. Cserébe karbantartom a csokikészleteiket, kedves barátnőmhöz hasonlóan, aki már két hete megvette a gyerekeinek húsvétra szánt csokitojásokat, majd annak rendje és módja szerint el is fogyasztotta azokat. Mondta, hogy a következő adag megvásárlásáért és az előle való elrejtéséért a továbbiakban a férje a felelős. A férjem beköltözött a gyerekszobába, kihasználva, hogy a fiúk újabban szimpatizálnak a kamionokkal, és egész nap legózik. Ő így vészeli át a megpróbáltatásokat. Családunk második legproduktívabb tagja a zsenge kora ellenére is erős művészi hajlamokkal megáldott három és fél éves, aki a Lascaux-i barlangrajzok alapján tervezi újra és újra a falaink mintázatát. Az ábrákat elnézve szerintem hiányosak a művészettörténeti ismeretei, már próbáltam vele erről értekezni, de meggyőzhetetlen.  Pedig a szabályok, mint a „békeidőkben”, most is nagyon fontosak. Hétköznap a gyerekek nem kütyüzhetnek, mi pedig nem ihatunk alkoholt… Természetesen a szabályokat senki sem tartja be. De legalább a gyerekek nem isznak, így nem jelentenek fenyegető veszélyt a borkészleteinkre, mi viszont kütyüzünk is.

Most még inkább igaznak érzem, hogy a Mindenható azért teremtette olyan aranyosra a gyerekeket, hogy ne akarjunk tőlük rövidtávon megválni.  Néha világgá szoktam menni a családom elől vagy inkább miatt, természetesen szigorúan csak a kertbe, ha bent vannak. Amennyiben kint tartózkodnak, a házba menekülök. A világgá menés gyermekkori jó szokásom, azt hittem,  felnőttkoromra kinövöm, de a gyerekekkel való összezártságtól nemcsak az egész nap legózó férjem került regresszív állapotba, hanem én is.

Szeretném azt hinni, hogy nem vagyunk túl fegyelmezetlenek, és rendben van, hogy a srácok néha ötkor veszik le a pizsijüket, hogy aztán nyolckor újra alvós ruhát öltsenek, hogy a megszokottnál is több időt töltünk a férjem és én is a vécén, hogy a tanítás nálunk csak tízkor kezdődik, és remélem, nem nézik a gyerekek túl sokat a tévét. Bár amikor a minap hármaska elordította magát, és kiadta a parancsot ketteskének, hogy római alakzatban védjék ki a kezükben tartott párnákkal a nagy támadását párnacsata közben, komolyan elgondolkoztam, hogy most a büszkeségtől dagadjon a mellem, vagy egy időre tegyük félre az Asterix és Obelix összes részét. A napok kalandosan telnek kicsi világunkban, tanulunk a naggyal, fejlesztjük a szeptembertől iskolás középső gyermekünket online alapozó tornával, e-mailen érkező iskolaelőkészítő feladatokkal, logopédiával, és szórakoztatjuk a kiscsoportost, aki az óvó nénije után néha szándékosan Andinak szólít, hogy egy kicsit az oviban érezhesse magát.

Gyanítom, még életemben nem vártam így a tavaszi szünetet, szerintem gyerekkoromban sem, miközben jó eséllyel sehova sem mehetünk akkor sem. De az itthon töltött tanítási napokat végre felváltja a…

Mi is?

Ön is szívesen megosztaná, hogyan telnek a napok otthon? Írja meg nekünk történetét az egeszseg@centralmediacsoport.hu e-mail-címre!