Karanténnapló 4. rész

Napok óta Dorothy és a csillogó piros cipője  körül forognak a gondolataim. Gyermekkorom egyik kedvenc meséjében csak össze kellett ütni háromszor a cipő sarkát és kimondani, hova szeretne menni. De ő csak egyet akart: hazamenni. Vajon ezzel hányan lennénk most így?

 Králik Ildikó írása

Ülök a teraszon, iszom a reggeli zöld teámat, és nézem, ahogy a kert kezd magához térni. Eszembe jut egy mondás: vigyázz, mit kívánsz, mert a végén még teljesül. Az évek során sokszor gondoltunk arra, hogy bárcsak lenne egy kis extra szünet. Amikor nem kellene dolgozni, korán felkelni, iskolába rohanni, helyette csak otthon pihennénk, együtt lennénk, sorozatokat bámulnánk, jókat ennénk. Ugye milyen jól hangzik? Aztán egyszer csak történik valami felfoghatatlan, amit eddig el sem tudtunk képzelni, és muszáj szünetet tartani. De ha köteleznek rá, már nem is olyan jó buli.

A szerencsések közé tartozunk. Falun élünk egy családi házban, nagy kerttel. Van friss levegő, és ahogy egyre jobb az idő, sokmindent lehet a kertben csinálni. A férjem tud itthonról dolgozni, a lányom nyolcadikos, itthonról tanul. Kutyánk, Totó (igen, mint a mesében) boldog, hogy mindig itt vagyunk vele, nincs egyedül. Persze a két macseknak fel sem tűnik a megváltozott helyzet. Néha szívesen cserélnék velük. Szóval mondhatjuk, hogy minden idilli. De ez csak a látszat.

Mindenhol az halljuk, hogy pozitívan kell a dolgokhoz állni. Azonban nem mindig lehet ezt magunkra erőltetni, főleg, ha nem tudjuk, mi vár ránk. Mikor leszünk biztonságban? Mikor mehetek el úgy boltba, hogy nem nézem a többi embert potenciális vírushordozónak? Mikor mehetünk bárhova? Mikor megy tovább az élet?

Egy módon tudom ezt elviselni: mindig csak egy napban gondolkodom. Ha aznap megfőztem az ebédet, a lakás rendben van, mindenki elvégezte a teendőit, nem kellett sehova menni, és a nap végén a szomszédainkkal hátul a kert végében beszélgettünk kicsit, az már egy jó napnak számít. Igaz, nincs mozi, színház, csavargás Pesten a belvárosban, nem ülhetünk be egy étterembe, és ami a legjobban fáj, nem utazhatunk. SEHOVA. Ez egy klausztrofóbiás embernek, mint én, nem kis trauma. A férjem vígasztal, hogy neki jó így, hiszen itthon van velünk, olyan, mintha szabadságon lenne, de tudom, hogy a valóságban sokkal többet dolgozik és jobban elfárad a nap végére, mintha bejárna a munkahelyére.

A lányomat vigasztaljuk, hogy szerencsés, mert a középiskolai felvételik lezajlottak még a karantén előtt. De tudom, hogy bántja, hogy valószínűleg többé nem megy be az iskolába, nem fog ballagni, nem tud elbúcsúzni, nem látja már a többieket. És azt sem tudjuk, hogy szeptemberben mehet-e középiskolába, vagy még akkor is tartani fog az őrület.

Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy jól érezzem magam. A lakásban és a kertben lévő teendők általában lekötnek. Minden nap nagy lendülettel vetem bele magam a főzésbe, sütésbe. Szeretek sütni, az elmúlt 21 nap alatt rengeteg új receptet kipróbáltam, többé-kevésbé sikerültek. A család is lelkes, mindig minden elfogy.

Az első hét után persze rájöttem, hogy ha állandóan sütök és azt meg is esszük, annak nem lesz jó vége, muszáj lesz mozogni. Az edzéssel mindig hadilábon álltam, nem igazán sikerült megtalálnom azt a mozgásformát, amiben jól érzem magam és szívesen csinálom. Február elején kezdtünk el a férjemmel hetente kétszer fallabdázni, amit imádtam! Most erről is le kellett mondanom, ezért más megoldást kellett találnom. Van itthon futógépünk, amit régóta főleg ruhák tárolására használok. Ennek egyik oka az, hogy arra kiválóan használható, a másik, hogy utálok futni. De hát valamit muszáj csinálni, így lepakoltam a gépről és indulhatott az edzés. Egy edzés pontosan addig tart, amíg a kedvenc sorozatom egy epizódja, közben futok. Még mindig várom a pillanatot, hogy megszeretem és nem fogcsikorgatva állok fel a gépre.

Ideig-óráig működik a figyelemelterelés, ha arra koncentrálok, amit éppen csinálok. De az ember nem Duracell nyúl, nem pöröghet állandóan. Amint van egy kis üresjárat, máris érzem, hogy a félelmeim a gyomromból elindulnak felfelé, hiába ellenkezem, utat törnek maguknak és a nyakam köré tekerednek. Bénító érzés. És jönnek a megválaszolhatatlan kérdések. Mi lesz velünk, a családunkkal, mi fog még történni? Biztos, hogy mindent megteszek, hogy megóvjam magunkat? Hogy áll a világ talpra, ha egyszer vége lesz? Aztán lassan elmúlik a roham és megy minden tovább. De ahogy telnek a hetek és senki nem látja a végét, ez a fojtogató érzés egyre többször előjön.

Szerencsések vagyunk. Egészségesek vagyunk, van elég tér körülöttünk, és viszonylag elszigetelten élünk. Van munkahely és fizetés, van család, barátok. Csak várni kell. Várni, hogy minden olyan legyen, mint régen. De olyan lesz? Totó fekszik a lábamnál, a madarakat figyeli a fűben. Gyakran felnéz rám, érzi, hogy valami nincs rendben. Olyan szoros köztünk a kötelék, hogy tudom, a gondolataimat is érti. Amikor újra rámnéz, nagyon erősen arra gondolok: ne félj, minden rendben lesz. Próbálom addig mantrázni magamban, amíg kicsit el is hiszem, hogy ez csak rajtam múlik.

Ha tehetném, megkeresném a sárga utat és elmennék Ózhoz, a hatalmashoz, türelmet kérni vagy akár egy vírus nélküli világot. Milyen egyszerű lenne! De a világunk most letért a sárga útról és amíg visszatalál, magunknak kell türelmet varázsolni – ebben Dorothy varázscipői sem segíthetnek.

Ön is szívesen megosztaná, hogyan telnek a napok otthon? Írja meg nekünk történetét az egeszseg@centralmediacsoport.hu e-mail-címre!