Karanténnapló 5. rész

Szerző:Nők Lapja Egészség
2020. április 24.

Ha fizikailag most nem is lehetséges, virtuálisan fogjuk meg egymás kezét, hogy közös erővel, összetartva, egymást segítve vészeljük át a járvány időszakát. Karanténnapló-sorozatunk ötödik részében Orsi meséli el, hogyan keretezte át magában a lemondott maraton hírét egy futóedzés kellős közepén.

– Mi legyen a kutyákkal? – kérdezem vőlegényemtől aggodalmas arccal. Még szinte haza sem ért munkából, éppen igyekezett megválni a cipőjétől, ám Ian, a golden retrieverünk szokás szerint hangos nyögdécseléssel, mind a röpke 30 kilogrammjával bevetette magát a lábai elé, követelve az aznapi szeretet-adagját, közben Dönci jó puli módjára Ian lábát harapdálta.

Nagy Orsolya írása

Mindennapos rituálé ez, melyen általában jókat szoktam mulatni, azonban most könnyek szöktek a szemembe. Az egész napomat azzal töltöttem, hogy egy lapra érveket és ellenérveket írtam fel azzal kapcsolatban, mi lenne a jobb a szőrmókoknak. Egy társasházban élünk, felelősségteljes gazdiként pedig végig kellett gondolnunk, velünk maradjanak, vagy a vidéken élő édesanyám viselje gondjukat. Hiszen mi van, ha teljes kijárási tilalmat rendelnek el? Akkor hogy tudom őket sétáltatni? Üzeneteket írogattam külföldi ismerőseimnek, hogy megtudjam, más országban a karantén hogy néz ki pontosan. Megtudtam, a legtöbb helyen napi 2-3 alkalommal engedélyezik az 5-10 perces egészségügyi sétát egészen addig, amíg nem fertőződik meg a tulajdonos. Erre az esetre legtöbben műfüvet és homokozót vettek a teraszra, hogy ott tudják végezni a dolgukat a kedvencek – na, ezt semmiképp sem szerettem volna.

Végül úgy döntöttünk, maradnak, én pedig mindennap úgy sétáltattam meg őket, mintha aznap lenne az utolsó. Megtehettem, hogy órákat bolyongjak eldugott ösvényeken, hiszen a munkámat elvesztettem aznap, amikor Magyarországon diagnosztizálták az első beteget. A (volt) munkaadóim két év mindennapos túlórázás után egy kurta e-mailben közölték, hogy a továbbiakban nincs rám szükség. Egy kicsit összetörtem belül, úgy éreztem, elbuktam az élet nagy vizsgáján, és én, aki tinédzserkorom óta dolgoztam gimnázium és egyetem mellett is, most munkanélküli lettem. Belém vágott a felismerés, hogy a már-már tündérmesébe illő életem egy karnyújtásnyira lévő házvásárlással, esküvővel és babával egy pillanat alatt látótávolságon kívülre került. Miután kisírtam magam a kedvenc tóparti helyemen, elhatároztam: a legjobbat fogom kihozni ebből az időszakból, és inkább lehetőségként élem meg, mintsem veszteségként.

A felszabadult időmet tanulásra fordítom, hiszen úgyis szerettem volna egy francia nyelvvizsgát, mindig is mélyebben bele akartam magam ásni a táplálkozástanba, eldöntöttem végre, hogy szeptembertől melyik egyetemen fogom folytatni a mesterképzést, és előkapartam az összes könyvet, amik olvasását már ezer éve halogattam. Igyekeztem a sok sport mellett minden nap elegendő időt szánni nyújtásra, jógázásra és meditációra, de az edzéssel töltött időt nem növeltem, hiszen az plusz stresszt jelentene a szervezetemnek, ami gyengítené az ellenálló képességét. Megfogadtam, hogy egyszer sem főzöm ugyanazt kétszer, elkezdtem kovászt nevelgetni és kenyeret sütni.

Introvertált személyiség vagyok, így egyébként sem igénylem a nagy társasági összejöveteleket,a barátaim többségétől pedig több száz vagy több ezer kilométerre sodort a sors, ezért velük már bevett szokás a Facetime-os borozgatás. Egyetlen dolog változott, a beszélgetések témája: már nem arról csevegünk, ki merre megy a hétvégén, hanem inkább a tökéletes rizottó titkát vitatjuk meg, vagy éppen azt, hányszor etetjük a kovászunkat egy nap.

Mint egyfajta ólomnehéz súly nehezedik rám a gondolat, hogy bármelyik percben megfoszthatnak attól, hogy kimozdulhassak otthonról. Vidéki lány vagyok, akinek mindig is lételeme volt a természet. Emlékszem, kiskoromban egész nap képes voltam hangyákat nézni, vagy akárhányszor összevesztem szüleimmel, elvonultam a pusztába, amíg lecsendesedett a vihar mindenki fejében… Ó, a puszta, a jó kis alföldi puszta! Talán sosem vágyódtam ennyire vissza a szülővárosomba, ahol a kapun kilépve kint lehettem a természetben. Ott talán kevésbé érezném fenyegetőnek és nyomasztónak ezt a fránya vírust, mint itt, egy nagyvárosban. Zsigeri részem a szabadtéri mozgás, nincs olyan nap, hogy ne mennék túrázni, futni vagy biciklizni. Olyan ez számomra, mint másnak a kávé – morcos és kibírhatatlan leszek, ha nem jutok hozzá kellő „dózisban”. Biztos, ami biztos alapon azért kicsit jobban felszereltük az itthoni edzéshez szükséges kellékeinket, én pedig egyre többet szemeztem a lépcsőház gonosz lépcsőivel, igyekeztem megbarátkozni a gondolattal, hogy lehet, itt kell majd fel-le futkosnom.

Felkészítettem magam, hogy minden eseményt le fognak mondani, balszerencsémre az összes számomra fontos rendezvény áprilisban és májusban lett volna… Így is lett, elhalasztották a madridi kutya világkiállítást,  a lettországi nemzetközi természetvédelmi konferenciát, és az edinburghi maratont. Persze a belépőket, repjegyeket és hotelszobákat már mindenhová ezer éve lefoglaltam, kifizettem, és most csak töredékét tudtam visszaigényelni. A sors fintora, hogy épp edzés közben kaptam a lemondó e-mailt a maraton szervezőitől, és egy piros lámpánál ácsorogva olvastam bele a levélbe. Magam is meglepődtem, de nem hullottam darabjaimra attól, hogy feleslegesen edzettem hóban, fagyban, szélviharban, bőrig ázva vagy éppen tikkasztó hőségben, és keltem fel minden áldott reggel fél ötkor. Ahelyett, hogy orromat lógatva hazakocogtam volna, a lámpa zöld jelzésénél egy nagy sóhajjal és egy keserédes mosollyal az arcomon folytattam az aznapi penzumom. Rájöttem, ez rég nem a versenyről, az éremről szól, még egy koronavírus sem veheti el azt a kitartást, elszántságot és fegyelmet, amit a felkészülés alatt magamévá tettem. A futásnak köszönhetően megtanultam, mindegy, mennyire hosszú az út és mennyire tűnik nehéznek vagy éppen lehetetlennek, ha elég kitartóan pakoljuk egyik lábunkat a másik elé, akkor egyszer vége lesz a megpróbáltatásoknak.

Már egészen megbarátkoztam ezzel az új helyzettel, kialakult a tökéletes napirendem, a lakás csillog-villog, vacsora gőzölög az asztalon, gyönyörű francia zene szól a telefonomon, a kutyák elégedetten nyújtózkodnak az ágyukban. Egyre többször feledkezem meg arról, miért nem nyomja el a madárcsicsergést a forgalom zaja. Pittyen a telefonom, mosolyogva veszem elő, hiszen az egyedi csengőhangról tudom, valamelyik külföldi barátom írt a közös beszélgetésbe, ahol általában nap mint nap küldözgetjük a vicces képeket egymásnak. Éppen ideje volt, olyan csendes mindenki mostanság – gondolom magamban, ahogy megnyitom az alkalmazást. Megszédülök, le kell, hogy üljek. Egyik olasz ismerősünk sajnos nem tudott felépülni a koronavírusból…

 

Ön is szívesen megosztaná, hogyan telnek a napok otthon? Írja meg nekünk történetét az egeszseg@centralmediacsoport.hu e-mail-címre!