Balkon extra kilátással

Kicsit több mint két hét alatt lassan a végére értem minden olyan házimunkának, amit eddig csak halogattam, mondván: rajtam kívül úgysem látja más, hogy a függönyökre már ráférne egy alapos mosás, vagy hogy nem csillog-villog a fürdőben a fuga. Hát most ragyog, mint az a bizonyos… A szennyeskosár kiürült, az ablakok csíktalanok, a sarkok pókhálótlanítva, egy darab mosatlan kiskanál sem kallódik a konyhapulton, és már az is megfordult a fejemben, hogy vajon mivel lehetne fényesre sikálni a küszöböt?! De ez még várhat, elvégre holnapra is kell valami elfoglaltság.

Kicsavarom a vizet a fürdőszoba-takarításhoz használt rongyokból, majd az aprócska erkélyem felé veszem az irányt. Ez most az én kis királyságom, egy talpalatnyi oázis, ahol friss levegőt szívhatok, megnapoztathatom az arcomat, és közben legalább hallok pár emberi szót is. Na, nem mintha nem videóchatelnénk rendszeresen a szüleimmel, a testvéremmel és a barátnőimmel, de mégiscsak máshogy cseng a fülnek az élőszó, mint a virtuális.

Előszedem a sarokban várakozó kis ruhaszárítót, és rácsíptetem a nedves rongyokat. Ezzel a végére is értem a mai igen bokros teendőimnek, így hát lecsüccsenek a közepesen kényelmetlen összehajtható kempingszékemre, és lehunyt szemmel a nap felé fordítom az arcomat. Bár messze még az igazi strandidő, egy kardigánban már kényelmesen el tudok ücsörögni pár órát, amíg a délutáni napsugarak ide tűznek. Na jó, a „kényelmesen” költői túlzás, mert ez a kis kempingszék valószínűleg nem mindennapos használatra lett tervezve, de sebaj. A fürdőszobában guggolás után jól esik kinyújtóztatni a lábaimat, és a karjaimat is a fejem fölé emelem. Azt hiszem, holnap tényleg eljön az ideje, hogy élesben is kipróbáljam azt a netes tornavideót, amit az elmúlt két napban gondosan végignéztem elejétől a végéig, természetesen a kanapén ülve…

Gondolatban már odáig jutok, hogy vajon érdemes lenne-e blogot indítani az itthoni fitneszkalandjaimról, amikor váratlanul intenzív, fűszeres illat csapja meg az orromat, és azon nyomban hangosan felmordul a hasam. Hát igen, az egyetlen házimunka, amire eddig nem tudtam rávenni magam, az a főzés – valahogy jobban megy nekem a kajarendelés, meg a szendvicskészítés. (Hál’ istennek a szomszédban lakó család is megsajnál néha, és a küszöbömön hagynak egy-egy adagot az aznapi ebédből. Az ég áldja meg Edit nénit és a verhetetlen töltött paprikáját!) A reggelire elnyammogott zabkása már csak halvány emlék, az ebédidőt pedig inkább a vízkőtlenítésnek szenteltem, így elemi erővel tör rám az éhség az ínycsiklandó illatok hatására.

De vajon honnan jöhet ez az isteni aroma? Feltűnés nélkül körbesandítok: a szomszédaim egyikénél sincs nyitva az erkélyajtó, és alulról-felülről sem hallok semmilyen mocorgást. Az utcán épp nincs egyetlen ételfutárt sem, de végül csak kiszúrom az illatorgia forrását: egy tál gőzölgő étel, amit épp most tálaltak fel a szemközti erkélyen. Milyen szerencse, hogy a lakótelepen az embereknek nincsenek titkait egymás előtt – elég, ha elfelejted behúzni a függönyt, és a magányos esti tévézésből egykettőre csoportos mozizás kerekedik. A fokhagymaillat továbbra is csiklandozza az orromat, és sóvárogva nézem, ahogy a szemben lakó férfi komótosan megterít magának, és hozzálát a késői ebédjéhez. Szinte megbabonáz az illatfelhő, és miközben próbálom kitalálni, mi készülhetett odaát, a tekintetem akaratlanul is rajtafelejtem az amatőr séfen.

Barna tincsei enyhén a szemébe lógnak, látszik, hogy az elmúlt két hétben ő sem jutott el fodrászhoz, ahogyan én sem. (Még szerencse, hogy pár hónapja visszatértem az eredeti, rezes barna hajszínemhez, így legalább a lenövés miatt nem kell aggódnom.) Párnapos borosta borítja az arcát, és hirtelen azon kapom magam, hogy fürkésző szemei egyenesen rám néznek – majd félszegen felém int. Olyan hirtelen pattanok fel, hogy a kempingszék megadja magát és összecsuklik, én pedig ijedtemben majdnem feldöntöm a ruhaszárítót. Pont úgy szerencsétlenkedek, mint a legnyálasabb romantikus vígjátékok főhősei, ezért jobbnak látom visszamenekülni a lakásom védelmébe, és hangosan bevágom magam mögött az erkélyajtót. Mardosó éhségem csillapítására összedobok egy gyors sonkás-sajtos tortillát, és a kanapéra kucorodok a tányérral az ölemben, amikor az erkély felől tompa puffanás hallatszik.

Harapok egy nagyot a tekercsből, majd feltápászkodom és kidugom a fejem, mert arra számítok, hogy a ruhaszárítót döntötte fel a szél, ahogy mindig – de a rongyok háborítatlanul lengedeznek épp úgy, ahogy hagytam őket. Már csuknám is vissza az ajtót, amikor a szemem sarkából egy neonsárga gombócot pillantok meg a kempingszékem mellett. De mit keres itt egy teniszlabda, mikor én nem is tudok teniszezni? Lehajolok a labdácskáért, és észreveszem, hogy az egyik oldalára egy kis fehér cetlit ragasztószalagoztak. A szemöldökömet ráncolva körbepillantok, de nem kell sokáig keresnem a feladót: Mr. Az Erkélyen Ebédelek Jóízűen Egymagamban továbbra is az asztala mögött ül, de immár egy nagy teniszütővel integet felém.

Ciki, nem ciki, az első gondolat, ami átszalad a fejemen, az, hogy mennyire lenne nagy illetlenség beszaladni a fertőtlenítő spray-mért (nesze neked, világjárvány), de végül elvetem az ötletet, és kissé esetlenül visszaintek neki. Bambán vigyorogva nézzük egymást hosszú másodpercekig, mire eszembe jut, hogy a labda nem véletlenül landolt nálam – és elkezdem kicsomagolni a nekem szánt üzenetet.

„Jó étvágyat! :)” – olvasom, alatta pedig ott virít a telefonszáma. Egyik kezemben a labdát, a másikban még mindig a tortilla tekercsemet szorongatva felé biccentek, majd mosolyogva visszalibbenek a lakásba a mobilomért. A küszöbfényesítés határozottan ráér – azt hiszem, a legjobb lesz, ha holnap inkább a rég sorsukra hagyott balkonládáimat szedem majd ráncba. Persze a mobilommal a farzsebemben…

Nyitókép: Pexels.com