Karanténnapló 6. rész

Ötödik hete vagyunk itthon 3 gyerekkel. A  legkisebb sportoló, ritmikus gimnasztikázik. Mielőtt készültünk a lányom nemzetközi versenyére az öltözőben, még azon nevettünk az anyukákkal, milyen dresscode szerint öltözködjünk majd. Akkor már javában tombolt a járvány Olaszországban.

Mészáros Szilvia írása

A verseny után – 10 országból jöttek sportolók és hozzátartozóik, Olaszországot kivéve – úgy döntöttünk, hogy nem viszem őket iskolába, így önkéntesen vonultunk karanténba. Akkor még nem tudtuk, hogy egy hét múlva bezárják kapuikat és osztálytermeiket az iskolák, és edzés sem lesz. Bevallom őszintén, picit örültem, hogy nem kell majd rohanni mindennap időre.

A két nagyobbik gyermek kamaszkorú, 16 és 13 évesek. Nehezen fogadták el a szokatlan  helyzetet, hiszen akkor azon a héten még mindenki járt iskolába. A fiammal napi szinten mentek a harcok, menni akart ide-oda. Ő nem tudja – hiszen 3 éves volt, amikor kiderült – hogy hordoz egy rossz gént, a neve cisztás fibrózis. Nem beteg, csak hordozó. Most mondtam el neki. Eluralkodott rajtam a pánik: mi van, ha elkapta, mi van, ha elkapja a rettegett vírust? Hiszen ő veszélyeztetett. Ráadásul ott van apa, aki szintén hordozó. De apa nem lehet beteg, ő mindig mindent megold.

Az első itthon töltött hét után jött a digitális oktatás, ami az első napokban három gyerekkel elég nagy kihívásnak tűnt. Úgy éreztem, erre képtelen vagyok. Akkor még csak egy laptoppal rendelkeztünk – azóta apa ezt is megoldotta -, és ment a vita a gyerekek között, hogy kié legyen a gép. Nem vagyok híve  a számítógép, a telefon vagy akár az X-Box eszetlenül való használatának. Nem szeretném, ha a gyerekeim egy virtuális világban élnének. Most mégis felváltotta az életünket – remélem csak egy rövid időre – a digitális gépek használata, és amit eddig sokszor ellenségnek tituláltam, mára a barátunk lett. A gyerekeknek rengeteg feladatot kell a laptopon megoldani. A férjemnek akkor még be kellett járnia az irodába. Úgy éreztem, egyedül 3 különböző korú gyerek tanítását  képtelen vagyok megoldani a napi rutin feladatok mellett. Ami még egy plusz feladat, hogy mindhárom gyermeknek többféle ételallergiája és intoleranciája van. Igaz, 14 éve már szinte rutinná vált a sütés-főzés, de ez is hatalmas plusz kihívás mindennap. Ezt csak az tudja, aki hasonló cipőben jár. Alapvetően szigorú vagyok velük, de az itthon töltött hetek alatt lazábban kezelek mindent. Remélem senki nem ítél el, de vannak napok, amikor nem ébresztem őket reggel 8-kor, és csak délelőtt 10-kor kezdünk el tanulni. Van, hogy még délután 5-kor is pizsamában vannak. Későn ebédelünk. Néha elbújok Nutellát és csokit enni, mostanában egyre többször.

A férjem itthonról dolgozik.

A sportoló lányomnak beindultak az online edzések, hetente háromszor, két edzővel. Tanulás után már készülni kell az edzésre. Eljött a délután 3 óra. Fésülködés, kontykészítés, edzőruha, a nappalit gyorsan átrendezni, jöhet a buzogány, labda, kötél, térdvédő, és egy alacsonyabb szék a nyújtáshoz. Mindig izgatottan és örömmel várja, hiszen imádja, amit csinál. Annyira cuki, ahogy várja a kis berendezett birodalmában az edzője hívását. Mindig kitartóan gyakorol, hogy az álmai teljesüljenek. Soha nem láttam egyetlen edzést sem azelőtt, most azonban betekintést nyerhettem ebbe is. Minden elismerésem az edzőké  és a gyereké is. Találó a mondás: no pain no gain, azaz nincs fájdalom, nincs nyereség. Látom a lányomon, ahogy csendben szenved, de nem szól semmit, csak tűr. Sok felnőtt példát vehetne róla, irigylésre méltó a kitartása. Az edzés végén pedig vidáman beszélget az edzőtársaival videochat-en.

Hiányoznak a szüleim és a testvérem. A kamaszok nehezebben értették meg, hogy most nem mehetnek ki, nem tudnak a barátokkal és a nagyszülőkkel találkozni. Esténként, amikor elalszanak, mindig megnézem őket, és arra gondolok, milyen jó nekik, hiszen ők nem tudják, hogy ez a láthatatlan démon, ami körülvesz minket, nem válogat. Amikor nem lát senki, összeszorul a torkom és elmorzsolok pár könnycseppet. Alapvetően optimista ember vagyok, de most hullámoznak az érzéseim… hol a kétségbeesés, hol a félelem ural, hol tudomást sem veszek róla, csak csinálom a napi rutint… Mindig tudatosítom magamban, hogy nem uralhatnak a negatív gondolatok.

Szerencsések vagyunk, mert kertes házban lakunk, van mit ennünk. Sokszor lopva nézem a gyerekeimet a teraszon ülve kávézás közben, ahogy a fiam ugrál a trambulinon, lejön, nyom egy puszit a homlokomra, azt mondja “szeretlek anya, nem lesz baj”. Mosolyt csal az arcomra. Aztán tovább nézem a szomorúfűzről lelógó hintában, ahogy ketten ülnek lányok és nevetnek. Vagy épp játszanak a két szálkás szőrű tacsival. Arra gondolok, de jó nekik, hiszen fel sem fogják, mi zajlik a világban. Néha úgy érzem, amiben most élünk, az csak egy rossz álom, és mindjárt felébredek.

Ha bármit kívánhatnék – én inkább csak egyet kérnék -, az nem lenne más, mint az egészség. Készítettem számtalan fotót a családomról. Elneveztük őket  karanténfotóknak. Igazi pillanatképek lettek. Tervezek belőle egy fotókönyvet. Kizárólag fekete-fehérben tudtam elképzelni őket. Hogy miért? Mert most a kilátástalanságtól így látom a világot: kis kockákban, beszűkülve otthonunkba. Aztán rájövök, hogy mégsem ennyire borús a helyzetünk. Beugrik egy kis képkocka, a sportoló lányomból merítek erőt. Eszembe jut, ahogy csendben szenved és tűr… A nemzetközi versenyt megnyerte. Férjem viccesen megjegyezte, hogy a nagyok is a csúcson hagyják abba.

Ön is szívesen megosztaná, hogyan telnek a napok otthon? Írja meg nekünk történetét az egeszseg@centralmediacsoport.hu e-mail-címre!

Borítókép: Pexels