Március

A férfi a végállomáson, a Normafánál leszállt a buszról. A parkolóban egy öreg Suzuki árválkodott, a síház zárva, a rétesező környéke kihalt, a sétányokon a távolban sétáltak páran.

A papír égette a zsebét. Lesietett az „új” Normafához, a hatvan éve ültetett bükkhöz. Hát akkor itt, Devecseri árnyékában, Schodelné után szabadon – gondolta, és elővette a kétrét hajtott lapot. Nagy levegőt vett, amitől a maszk behorpadt a szája előtt… és nem mert megszólalni.

– Ha most hazamész, holnap újra felüldöz ide a fene. Ha egyáltalán lehet jönni. Essünk túl rajta! – biztatta magát, és belekezdett.

Menj a búsba, te mikronnyi rohadék!

Halpiacról, denevérből eredt világigázó,

Keletről nyugatra, délre, északra cikázó,

Ki megfertőzöl, megölsz embert, akár pék,

nagykövet, királyi sarj, színesek vagy szürkék.

Munkát, gazdaságot, lelket megrázó,

Menj a búsba, te mikronnyi rohadék!

Királyságod pünkösdi lesz, súgja az ész,

Bólogat rá a derűlátó s a jós.

Üzeni az ember, a talpra álló:

Legyőzünk, undok tüdőpenész,

Menj a búsba, te mikronnyi rohadék!

Valaki tapsolt. Lassú, csattanó kézcsapásokkal. Olyan lassan, hogy gúnyosnak hatott. A férfi a hang felé fordult. Középkorú, alacsony, kötényt viselő nő állt a rétesbüfé előtt, kezén gumikesztyű.

– Ez igazán szép volt – mondta. – Maga írta?

– Szép?

– Hát… az eleje szörnyű volt. De a vége bíztató. Elolvashatom, vagy elmondja újra? – A nő a karját nyújtva közelített.

Összehúzott szemöldökkel olvasta el a verset.

– Megtarthatom? – választ nem várva gyűrte köténye zsebébe a papírt. – Ugye szereti a rétest, költő uraság? – nevetett.

A férfi zavartan bólintott. A nő bement a faházikóba, majd két tényárral a kezében jött a faasztalhoz, rajtuk három-három rétes.

A sütemény felett elmesélte, hogy pár éve még tanított, egy majdnem katasztrófába torkolló eset után hagyta abba.

– Tudja, Gyuri azt hajtogatta, még egy Petrarca, és kiugrik az ablakon. SNI-s gyerek volt. Szóltam az iskolapszichológusnak, a szülőknek, semmi. Amikor pedig egy órán Janus Pannoniushoz értünk, és én épp a táblára írtam valamit, felpattant, és… A társai fogták le. Mikor ez történt, már nem szívből tanítottam. Talán azt érezte. Hogy nem hiszek abban, hogy egy Petrarca érdekelheti őket. Eltanácsolással megúsztam, pedig a szülők elmondtak mindennek, minden fórumon. Vajon mi lehet most Gyurival? – egy pillanatra elhallgatott. – S maga, mivel foglalkozik? Főállású költő?

A férfi kereste a választ a meglepő vallomásra.

– Igazán sajnálom. Maga nem tehetett róla. Az írás csak hobbi, és versben a prózánál is kutyaütőbb vagyok. Ruhákkal kereskedem, van egy kis boltom a körúton. Nekünk nem kegyelmeztek. Fodrászhoz, körmöshöz lehet menni, ruhát venni vagy varratni, igazíttatni nem.

– Mit gondol, kibírja a járványt a vállalkozása? Családja van?

– Elváltam, a lányom a feleségemmel él, egyetemista. Nem tudom, túlélem-e, attól függ, meddig tart. A varrónőm most maszkokat készít. Maga nem hord?

A nő legyintett: hetek óta nem lehet kapni, csak aranyáron. Feszélyezett hangon kérdezte a férfit, nem tudna-e neki szerezni egyet.

– Utánanézek. Miért kérte el a verset?

– Otthon kielemzem. Sőt, le is osztályozom! Rondó, ugye, kettős?

– Nézzenek oda, vénségemre újra megmérettetem.

Összenevettek. Beszélgettek és hallgattak a réteseket majszolva, míg a nap a fák közzé süllyedt. A nő bezárta a büfét, ragaszkodott hozzá, hogy elviszi a férfit. A kisautóban szótlanul gurultak lefelé a hegyről, mintha a nyelvüket fenn hagyták volna. A városban a férfi kurta mondatokkal irányította a lakásához a nőt.

– Hát akkor – nyitotta ki a kocsiajtót a ház előtt –, örültem a találkozásnak.

– Hogy érem el a maszk miatt? Még be sem mutatkoztam: Forgách Zsuzsa.

A férfi a zsebébe nyúlt.

– Károlyi Flórián. Ez megteszi magának? Jól mossa ki fertőtlenítőben!

– Ez magának kell.

– Én most egy ideig megint nem mozdulok ki. A hatalom is rám zárta az ajtót – grimaszt vágott.

– Flórián, ezt nem kellene.

A férfi nem húzta vissza a kezét. Zsuzsa zavart arckifejezéssel vette el a maszkot.

– Köszönöm, igazán.

– Fura, hogy egy ilyen apróság, mint ez a rongydarab két gumival, mennyire felértékelődött mostanság, nem? A vécépapír meg ez – mosolygott Flórián.

– Igen, furcsa. De a gesztust köszönöm leginkább.

Flórián kiszállt, Zsuzsa utánaszólt a leeresztett ablakon át.

– Jöjjön majd fel újra a Normafához egy pár rétesre!

– Fogok. Ha ennek az egésznek vége.

Zsuzsa szótlanul bólintott, intett, és elhajtott.

Április

A nő idegesen dobolt a kormányon. Mit fog szólni, hogy rátör? Emlékszik még rá? Három hete volt. Ez az a ház egyáltalán? Füle mögé csattintotta a maszk pántját, és kiszállt az autóból. A kaputelefon névlistáját böngészte, amikor valaki köhintett mögötte.

– Szabad lesz..? Maga az?! – A férfi meglepetten nézett rá.

– Flórián! Épp magához jövök. Merre járt? – pillantott Zsuzsa a dagadó nejlonzacskóra.

– Hogyhogy hozzám? Bevásároltam.

– Tudja… mondta, hogy majd esetleg feljön rétesezni, ha vége a járványnak. De nincs még vége, és… hiányzott nekem.

– Nos… értem.

– Nem akartam magára törni.

– Meglepett. Hogy szolgál a maszk? Ez az?

– Ez, és bírja. Van kedve autózni egyet?

– Végül is… csak előbb felviszem ezeket. Hova megyünk?

– Egészségügyi kimozdulás.

Zsuzsa öreg Suzukija köhögve kaptatott felfelé a Szabadság-hegyre vezető úton. Az autórádióból klasszikus zene szólt. A nő a Normafánál továbbhajtott, és a Gyermekvasút megállójánál állította le az autót.

– Jöjjön! Itt nincsenek annyian, és a rendőrök sem kíváncsiskodnak. Tudja, nem vagyok olyan bátor, mint maga.

– Hogy érti?

A nő válasz nélkül sétált előre, Flórián követte. Zsuzsa elővett egy papírt.

– Emlékszik erre? A rondó. Én egy rövidebbel próbálkoztam.

Megköszörülte a torkát, megfordította a lapot.

Covid-magány gyötri a szívem, maró,

Bakfis lelkem teljesen eszem vette,

Mekeg a sor, fércelt a szó, de való,

Maszkos költő, bárki is vagy te, kellesz,

Károlyi Flóri.

Egy madár csivitelt a szavak után beállt csendbe.

– Tetszik?

– Én… Zsuzsa, zavarba hoz. Viccel?

– Magamat is megleptem vele. De azt hiszem, ebben a különleges helyzetben elmondhatom magának. Neked. Ahogy te is elszavaltad, ami kikívánkozott. Nem vicc, igazán hiányoztál. Hetek óta alig beszéltem valakivel, húsvétkor is egyedül voltam.

Flórián finoman hárította el Zsuzsa ölelésre tárt karjait. A nő az elutasítás mázsáival a vállán lépett hátra. Összegyűrte a papírt, és ügyetlenül a szemetes mellé dobta. Sarkon fordult, de a férfi utánakapott, elkapta a kezét.

– Ne menj el! Csak ne ilyen gyorsan. Sétáljunk egyet! – felvette a papírgombócot.

Csöndben poroszkáltak az erdei ösvényen. Zsuzsa arca égett a maszk alatt, érezte, bolondot csinált magából. Flórián fejében zakatoltak a vers sorai.

– Ez szapphói strófa akart lenni? – kérdezte könnyednek szánt hangsúllyal. – Az időmértéket nem mindenhol tartottad.

A nő felnevetett.

– Most a tanárt osztályozzák? Akkor szabadvers, na.

– Csak úgy mondom. Nem is figyeltem fel rá eddig, hogy a vezetéknevem egy daktilus.

– A Flórival pont jó az adoniszibe a végén. Mindegy, hülyeség volt az egész. Mennyire tartasz őrültnek?

– Őrültebb lennék nálad, ha hagytalak volna elmenni.

A Csacsi-réten a nő egy padra rogyott.

– Na, helyben vagyunk – mosolygott. – El is fáradtam kicsit.

A férfi vállára hajtotta a fejét, Flórián nem húzódott el. Azon gondolkodott, hogy kit rejthet a maszk, és annak valóban ő kell-e, vagy valaki, akit belé képzelt.

Május

Zsuzsa lehalkította a Bartókot – Bach E-dúr hegedűversenye éppen véget ért –, és kiszólt a konyhából.

– Flóri, kész a rétes!

Az elmúlt pár hétben egyre többet volt a férfinél. Az április közepi séta utáni napokban telefonon beszélgettek, majd újra találkoztak. Zsuzsa – arra hivatkozva, hogy neki van autója – ment át Flóriánhoz, újból és újból, majd ott is maradt éjszakára. Aztán több éjszakára.

Egyiküknek sem volt tennivalója ezekben a hetekben. A férfi pasztellárnyalatú lakásába és életébe Zsuzsa új színeket és állandó süteményillatot hozott. Minden gyorsabban ment, mint Flórián valójában követni tudta. Megismerték egymást, beszélgettek a múltról, megosztották egymással bizonytalanságukat a jelenről – de a kettejük jövőjét egyikük sem hozta szóba. Aggódtak a járvány miatt és elviccelték: a szemétlevitelben fogadtak, hogy melyikük tud élesztőt vadászni a boltban.

Zsuzsa vágott a rétesből az ebédlőasztalon.

– Mi lesz most?

– Hogyhogy mi? – pillantott a férfira Zsuzsa értetlenül.

– Az előbb jelentették be, hogy itt is feloldják a korlátozásokat. Ki lehet menni, nyithatnak a boltok.

– Még nem hallottam, de ez csodálatos!

– Hazaköltözöl?

– Majd átugrok virágot locsolni… Várj. Miért kellene költöznöm?

– Most új világ jön.

– Hogy érted? Szerinted ez csak a karanténra szólt?

Flórián zavart tekintettel nézett rá.

– Nem tudom. Ott az üzletem, neked a büfé. A korábbi dolgok.

– Mindent értek. Onnan folytatnád az életet, ahol tavasz elején a vírus megfagyasztotta. Nélkülem. Ami meg közben volt, nem számít.

– Nem, dehogyis! Csak nem tudom, a valóságban hogy lehet ez kettőnk között.

– Ez nem volt valóság? Ezek a hetek? – Zsuzsa Flórián gyötrődő arcára nézett.

– Egy álom volt – mondta a férfi.

– Volt. Álom. Akkor itt és most vége? Ébredés, jön a valóság?

Flórián nem válaszolt. Zsuzsa szó nélkül dobálta a sporttáskába a ruháit, a piperéit. Húsz perc múlva már csak a konyhai rendetlenség és a langyos sütemény emlékeztetett arra, hogy itt volt, itt élt.

Pár nappal később a nő kényszerítette magát, hogy felautózzon a Normafához. A kocsihoz menet kinyitotta a postaládát. A lábához ömlő papírhalom tetején egy ákombákom betűkkel írt címzésű boríték feküdt, a zsebébe gyűrte.

A rétesező ajtajára ragasztva újabb boríték várta. Méregette, melyiket nyissa ki előbb. Csukott szemmel választott. Az első levél így szólt:

Kedves Tanárnö,

a járványban eszébe jut az embernek az is aki egyébként nem. És ojan is amibe máskor nem gondol bele. Ezért irok.

Én roszat tettem a tanárnönek, de magamnak is azon az órán. Ne tessék haragudni,

Varga Gyuri

A másik még rövidebb volt:

Gyűlölöm magam, hogy nem mertelek szeretni jobban.

Adj nekem egy rundot még, s életem újra lesz víg.

F.