Kulcsár Kata: Deus ex machina gondozó módra

Mellettem Niki, a zöldfülű. Van egy érzésem, hogy magába szippantja majd a szakma. Mindig azt mondom, vannak született és vannak megélhetési gondozók. A született magában hordozza az eseteket. A megélhetési le akarja tudni. Niki egyébként lehetne a testőrünk is. Ki van gyúrva az apró lány, folyton a dagadó vádliját bámulom. Szőke haja és a lelke is szoros fonatban.

Az anyósülésen Márti, a tüzelőegység. Be nem áll a szája. Ahogy gesztikulál, repked a kék kesztyűs keze. Fehér maszkját szinte beszívja a szájába, az állkapcsa fel-alá mozog, olyan, mintha folyamatosan rágna.

Mi vagyunk a szállítók. A drogdílerek, ahogy Dávid fogalmaz, ugyanis csütörtökönként kilószám terítjük a megrendelt, kiváltott gyógyszereket. Aftershave úr mellett frissen vasaltság hölgy, mögöttük egyszerű krémdezodorlány és én, a termoszos kávéasszony a fertőtlenítő ölelésében.

Első megálló.

– Niki, intézd el az öreglányt. Vasald ki belőle a pénzt.

Niki nem mosolyog. Pedig Dávid csak oldani próbálja a feszültséget. Mikor kiderült, hogy bezárják az idősek napközijét és hatvan fővel nő a házi gondozottak száma, nagy volt a pánik. Hisz a leginkább veszélyeztetett korosztályról volt szó. Voltak könnyhullatások a dolgozók soraiban. Mintha a frontra küldték volna őket. Ezért örülök, hogy megkaptuk ezt a fiút. Nyugodt, udvarias. Nekem persze könnyű bíznom benne, már a nagyapját is ismertem.

Elmondom, mi Dávid legfőbb törekvése egy ideje. Egy mosolyt akar látni végre, illetve a mosoly árulkodó jeleit. Ahogy az orca megemeli a maszkot, a szemöldök pirinyót magasabbra fut, és megjelenik a szem sarkában a három nevetővonalacska. Az arab férfiak, a sebészorvosok és most Dávid is megtapasztalja, milyen ezért a magasztos célért élni.

Niki kijön a házból Piroska néni bevásárlólistájával, az átvételi elismervénnyel és a pénzzel.

– Éjszaka kiment WC-re, visszafelé elesett, és három órát ült az ágya előtt a hideg padlón hálóingben, mire fel tudott állni – meséli megrendülten. – Odahúztam egy rongyszőnyeget az ágy elé.

Túl komoly ez a gyerek, szinte sír. Minden esettel köveket pakol a szívére. Majd megtanulja, hogyan tegye a helyes fiókba a tapasztalásait! Huszonnégy évesen még az élet melengetőbb, bizsergetőbb partján kellene élnie. Isteni beavatkozást tervezek, ami manipulációs türelemjátéknak ígérkezik. A lány zárkózott, a férfi pedig neménél fogva érzelmi csigaház.

A hetvenéves Tibornak kint maradt az esőben a „biciklije”, azaz a kerekes járókerete.

– Hát miért rodeózik, Tibor bá’, a sárban? Lefutotta a köröket, aztán már benn is volt a házban? Kezdődött a meccs? – évődik vele Dávid.

Mondom, hogy rendes fiú.

Imre rendelése kizárólag a dohányboltba szól.

– Leszokhatnék, persze – mondogatja vállvonogatva. – De erre a kis időre már minek?!

– Már az én időm előtt is gondozott volt – mormogja Márti szeretettel.

A kocsiban kihasználom, hogy Márti a papírmunkába mélyed. Itt az idő az Éva ex machina alászállására.

– Nikikém, hogy van Editke?

– Hiányzik neki a napközi – válaszol készségesen Niki. – Otthon körülvettem mindennel, ami ismerős. TV, bár az fárasztja a szemét. A keresztrejtvény-mennyiség elég egy évre. Hegyet raktam neki magazinokból.

– Akkor megvan a biztonságos kis szigete – bólogatok, majd Dávid elé fordulva megjegyzem. – Niki a hetvenéves nagymamájával él.

– Na, ő még szellemileg ép asszony – figyel fel Márti.

– Öt-hat perc alatt megfejt egy keresztrejtvényt – vágja rá Niki.

– Fontos az agyi aktivitás – emeli fel a mutatóujját Márti.

– Az ápoló hozzátartozónak meg az a fontos, hogy ne eméssze fel a feladat – teszem hozzá. – Niki is azért kezdett edzeni hetente háromszor.

Dávid, remélem, raktároz, mert majd’ megfeszülök, hogy észrevétlenül szolgáltassak neki információt.

– Nikit az Isten is szociális gondozónak teremtette.

– Miért? Nincs szaglása?

Némán felszisszenek. Dávidkám, rossz mezőre léptél. Niki ki is teszi a zárva táblát.

Utolsónak maradok a kocsiban. Dávid leállítja a motort, sóhajt, hátrafordul. Úgy tűnik, kész a bizalmába fogadni.

– Megbántottam, ugye? Nikit. Próbálok poénkodni, és átcsúszom taplóba.

– Talán ne próbálj olyan nagyon. Csak légy kedves – ajánlom neki.

– Egyébként is túl vékony. Túl szép – győzködi magát Dávid. – Mackótestvér a helyes kis nyuszilánnyal? Mint egy rossz szexvicc. Ez a gyúrás is… Milyen csávókkal edz együtt? Most elképzeljem?

Én elképzelem. Kell ez a kis vizuális cukorka, mielőtt belekezdek a pörköltkészítésbe otthon…

– Mit bajod van magaddal? Magas vagy, mostanában rendesen borotválkozol, az új, rövidebb hajad is kellemes. Szép a szemed. A karod erős.

– És a szívem vidám?

– Én el tudom képzelni, hogy királyfi lehess ennek a lánynak a szemében. Amennyire én tudom, eleget csalódott már.

Másnap szerda. A helyi boltban vállalták, hogy a gondozottak vásárlólistái alapján összekészítik, leblokkoltatják az árut, amit délben felveszünk, és kezdődhet a kiszállítás. Öt percig vagyok kettesben Dáviddal, ennyi időm van a tréningre.

– Hogy tűröd a bezártságot, Dávid?

– Nem változott az életem. Dolgozom, van két telek, azokat karban kell tartani. Lecserélem a kaput elektromosra, ezzel mennek el az esték. Nem kezdtem hirtelen házi fonott kalácsot sütni.

– Bezzeg a férjem – felelem. – Sütőüzem lett a konyhánk.

– Jó lehet egy ilyen házias társ – feleli Dávid, és egyértelmű, hogy ez nem csak udvariassági beszédfordulat részéről. Gondolatban ezt is feljegyzem a Niki-mappába.

Mártiék házánál beszáll egy ráncmentes blúz friss hajlakkal, a sorompón túl pedig, nocsak, egy kis barackillatocska. Talán mégsem olyan esélytelen ez a fiú?

Gyöngyike, Niki demens esete kijön hozzánk a kerítéshez.

– Időpontom van a fodrászhoz. Bevisznek?

Gyöngyike veje mosolyogva nemet integet az idős asszony háta mögül.

– Nincs fodrász, anyuka! Minden bezárt! Tessék itthon maradni! – nyugtatgatja, majd kardigánjával takarva az arcát közelebb hajol. – A múltkor is taxi hozta haza. Nem talál vissza. Folyton menne. Pedig még a kerti hintaágyát is áthoztam.

A hintaágytól isteni sugallatom támad. A nap végén odafordulok sofőrünkhöz:

– Editkének volt egy kedvenc fotele a napköziben. Úgy hívta, a Kék Lagúna. Biztos örülne neki. Maszk, kesztyű, távolság! Niki nagyon félti.

Vajon megértette? Megkönnyebbülésemre, másnap Dávid hírekkel fogad.

– Elvittem este. Niki nem volt otthon. Editke először be sem akart engedni. Aztán meglátta a fotelt. Tapsikolt, és azonnal beleült. Megjavítottam az asztali zenélő óráját. Billegett a szék, azzal csináltam valamit. Lógott a konnektor a falból,  visszacsavaroztam…A küszöb is laza…

Épp szürcsölöm a reggeli kávém, mikor Niki beül. Hmm. A lány világosszürke szeme ki van húzva, a pillái sűrűbbnek, hosszabbnak tűnnek, és helyes, piros ruhácskát visel.

– Dávidkám, ne félj – gonoszkodom. – Nem iszom le az ülést, felesleges a visszapillantó tükörre tapadnod.

Mindenesetre a fiú talpraesett, csak egy kicsit vörösödik a füle.

– Céges kocsi. Úgyis mindent a nénikre fogok.

– Dávid!

– Tudom én, hogy nehéz a fogás már ebben a korban.

Nevetve csóválom a fejem. Meglepetésemre Niki is kuncog egy kicsit.

– Bocsánat – fedi el egy köhintéssel, és felém fordul. – A nagyim köszöni a Lagúnát.

– Dávid vitte el – hárítok. – Én meg sem bírtam volna moccantani.

– Dávid nagyon erős – mondja a lány, egyszerre kedvesen és cukkolva. Meg is van a hatás.

– Dávid, Jézusom, elütjük Géza bácsit! Tudom, hogy sok az idős a városban, de ez nem megoldás…

Dávid a homlokát tapogatja.

– Stabil a szék – sorolja épp Niki. – Végre be mertem dugni a porszívót. Bár a zenélő órát elronthatnád újra… Milyen órabért kérsz?

Megdöbbenésemre Dávid csak dünnyög valamit. Nem értem.

A nap végén rá is térek:

– Dávid, mi a baj?

Csak fél perc múlva válaszol, addig állja a villámszóró tekintetem.

– Rájöttem, miért kedves velem. Kell neki egy balek a ház körül. Egy potya ezermester, aki odavan érte.

Ha Isten lennék, most egy gondolattal rációt öntenék bele, és egy csettintéssel önbizalmat. De így sem vagyok eszköztelen. Belekotrok a táskámba, és kihúzok egy rongyos fényképet.

– Dávidkám, vess erre egy pillantást!

A fiú kelletlenül odatekint.

– Ez a bomba nő Éva néni? Ne tessék kísértésbe hozni!

– Oh, kutyafüle! Azt a férfit nézd, hátul. Ez Niki apukája fiatalon. Kire emlékeztet téged?

Dávid átveszi a fotót.

– Talán kicsit hasonlítunk – tárja szét a karját értetlenül. – Ez ilyen pszichoanalitikus izé?

Elteszem a képet a táskám mélyére.

– Csak a mackók védelmében!

Péntek az adminisztrációs nap. Összegyűlünk az elhagyatott napközi nappalijában és iktatunk, dokumentálunk, hajat tépünk. Épp benézek az irodámba, mikor hangokat hallok a folyosóról:

– A szomszédom varrónő, hoztam tőle neked pár új maszkot – szól egy ismerős, vékonyka lányhang.

– Oh… Köszönöm! Dollárjeles. Nagyon vagány! Meg egy Superman-es! Értem az asszociációt. Ki másra is gondolhatnál? Óh, és egy tiszta fekete…

– Igen. Lehetsz nindzsa. Márti azt mondta, hogy még mielőtt nem ismertük egymást, Miki egereset hordtál.

– Oh… igen.

Próbálok nem moccanni. Márti rivális istennek szegődött?

– Nekem tetszik, hogy ilyen bolond vagy – jelenti ki Niki halkan.

Újabb csend, melyben a fantáziámra vagyok utalva. Mindazonáltal Dávid következő mondata sejtet valamit.

– Ezek a szemek… Komolyan, néha elgyengül a lábam a kuplungon.

Tartják ezek a 1,5 méteres távolságot?!

– Délután ételt szállítok ki – folytatja Dávid. – Külterület, akadnak kóbor kutyák. Megvédhetnél.

– Menjek veled?

– A múltkor nagyon féltem egyedül.

– A nagyim hatkor adja be az utolsó inzulinját. Ott kell lennem.

– Hazaérünk. Aztán véletlenül ráülök a zenélő órára.

Niki nevet. Hallhatóan.

Na, jól van. Küldetésem elvégeztem. Nekilátok a heti jelentésnek, és elhatározom, hogy este készítek egy istenhez méltó rakott káposztát.