Németh Márta: Két szál pünkösdrózsa

Szerző:Nők Lapja Egészség
2020. június 5.

A vajsárga krepp függöny átszűri és megszelídíti a napfényt, de a tavaszi reggeleken így is könyörtelenül berobban a szoba ablakán még hét óra előtt. Egy keleti fekvésű hálószoba volt Ilona álma. Kislány kora óta szeret úgy ébredni, hogy a derengésből erőre kapó fény addig simogatja az arcát, míg el nem ér a szempillákig, és fel nem emeli őket.

Most még nem éri az arcát a fény, mert mielőtt az ágyhoz érne a napsugár, végiglátogatja a könyvespolc egyes polcait. Rávilágít az anatómiai atlasz kopott gerincére, aztán a néhai Kerpel-Frónius doktor mára megfakult gyermekgyógyászati tankönyvével játszik néhány percig, röpke pillanatra életre kelti dr. Endes Pongrác Pathologia című művének első kötetét, és ezzel át is szökken az íróasztalra. A szecessziós asztalon könyvek, képeslapok, kisebb-nagyobb dobozok, némelyikben tollak, másokból bizsu gyöngy nyakláncok lógnak ki, a kissé megmolyosodott zöld filcborítás alig látszik. A kupac tetején határidőnapló, vitaminok, gyógyszerek, néhány szem negró és üres cukorkás papírok. Egy légy zümmög a szobában, valahogyan bejutott a szúnyogháló védvonalán, és most körbeszemlézi a szobát – hiába, mert semmit sem talál, ami ételül szolgálhatna. Rászáll a virágos paplanra, sétálgat, aztán az alvó Ilona hajára röppen, de hamarosan továbbrebben innen is az ablakban növekvő fény felé. A tavaszi nap két függöny közti résen átbújó sugara élesen megvilágítja Ilona kezét.

 

Napsütötte barna, és bár most a paplanon pihen, látszik, hogy erős kéz, fizikai munkához szokott. Amikor az egyetem végeztével szakot kellett választani, és ő a szülészet-nőgyógyászat mellett döntött, professzora fejcsóválva nézte a törékeny lányt.

– Nem magának való lesz az, kollegina! Jól meggondolta?

– Summa cum laude végeztem, tudatos a választásom. Miért gondolja úgy, professzor úr, hogy nem ez a nekem megfelelő?

– A szülészet olyan, mint a hadi orvosi pálya. Kiszámíthatatlan, hektikus, megterhelő.

– Jól bírom a terhelést.

– Ne gondolja, hogy csak rózsaszín csecsemőkből és hálás, mosolygó édesanyákból áll ez a szakma. Sok a könny, sok a vér, sok a veszteség és a csalódás, rengeteg lelki és nagy fizikai erőt kíván az orvostól.

– Erős vagyok.

– Adja a kezét!

Szemben állnak egymással a kórház folyosóján, Ilona odanyújtja mindkét kezét a professzornak, az megfogja Ilona jobbját és azt mondja:

– Szorítsa! Szorítsa meg a kezem, ahogy csak bírja! És tartsa meg!

A fiatal nő rákulcsolja az ujjait az idős professzor tenyerére, és szorítani kezdi. Nem látszik rajta erőfeszítés, bár az ujja végei kifehérednek. A professzor percekig állja a szorítást, várja, hogy enyhüljön a fájdalom, mert nem várt fájdalmat okoz a fiatal kolléga, de hiába vár, vasmarka van a törékeny lánynak.

– Elég lesz!

A lány szabadon engedi a professzor kezét, az mozgatja az ujjait, hogy visszatérjen beléjük az élet. Nem gondolta volna a törékeny, eminens egyetemi hallgatóról, hogy a fizikai ereje szinte férfias, a szakmai szempontokat nézve ígéretes.

– Üdvözlöm a kollégák közt, doktornő!

Orvos, méghozzá családjából az első diplomás, és egy fővárosi kórházban kapott munkát. Kevesen dicsekedhettek ilyen sikerrel az évfolyamról, vidéken nagyobb volt a kereslet a friss diplomások iránt. Sem a professzora, de még az évfolyamtársai is alig tudták róla, hogy férj és két kisgyerek várta otthon. Ilona úgy szökdelt hazafelé, mintha a főnyereményt ütötte volna meg a lottón.

 

 

A napsugár feljebb vándorol a paplanon, megsimítja Ilona állát, megcsókolja a száját, megcsiklandozza az orrát, aztán ráül a szemhéjára, azt nyitogatja. Ilona kinyitja a szemét, megdörzsöli, felül, mezítelen talpait leteszi a szőnyegre, összekulcsolja az ujjait, felfelé nyújtózkodik. A világoskék flanel hálóing visszacsúszik vékony, inas barna karján. Ősz haja az alvástól kócos, naptól barna arcára ráncokat gyűrt az idő. Karjait az ölébe ejti, talpait összedörzsöli, hogy megmelegedjenek. Tavasz van, de hűvösek még a reggelek, zoknit húz, papucsba bújik, köntöst vesz. Lassan feláll, az ajtóhoz megy, kinyitja. A konyhában a Bartók rádió reggeli műsora szól, Bősz Ádám konferálja a következő zeneszámot, az ajtónyitás nyomán kávéillat árad Ilona felé. Az asztal két személyre van megterítve. A két tányér mellett két bögre, gőzölgő teával, egy kistányéron gerezdekre vágott paradicsom és lilahagyma-karikák. Géza a tűzhely mellett áll, a sercegő olajba ejt egy szelet tojástól csöpögő kenyeret, aztán a következőt. Két szelet köménymagos bundás kenyér már kisütve fekszik a tányéron. Géza hátra sem néz, de tudja, hogy Ilona megérkezett.

– Ülj le, kész a reggeli!

– Üljek le? – hajtja fejét oldalra Ilona.

– Ülj le, mindjárt viszem a reggelit!

Ilona tétován toporog a szék mögött. Kihúzza, visszatolja, nézelődik, ráncos keze keresi, mit segíthetne. Géza kiemeli a megsült kenyérszeleteket az olajból, a másik két szelet mellé teszi, elzárja a gázt, és a tányérral a kezében az asztalhoz lép. Leteszi a tányért, kihúzza Ilona székét és ismét megkéri, hogy üljön le. Ilona leül, mosolyog. Géza is helyet foglal mellette, szétosztja a kenyereket.

– Jó étvágyat! Egyél zöldségeket is!

Esznek mindketten, a rádió szól, Géza időnként mond egy-két szót.

– A tojást Erzsikétől kaptuk.

Ilona eszik és mosolyog. A bundás kenyér és a zöldség elfogy.

– Kérsz még valamit?

– Még egy kicsit kérek. Csak kicsit!

– Kicsit kapsz, nincs is több – mondja Géza, és vág még két szelet kenyeret. A szilvalekvárt teszi ki mellé, a gyerekek küldték, nincs benne egyéb, mint a szilva. Tesz belőle Ilona tányérjára, Ilona kiskanállal eszi a kenyér mellé.

– A gyerekek küldték.

– Nagyon jó, nagyon finom! – motyogja. Szája szélén kis darabka lekvár ül.

– Töröld meg a szádat, itt a szalvéta!

– Megtörlöm, igen, megtörlöm – kissé suta mozdulatokkal simítgatja a szalvétát a szája körül.

– Elég lesz, már szép vagy! – dicséri Géza. Már ő is befejezte az evést, ősz bajsza, szakálla teli van kis morzsákkal, kézfejével söpör egyet rajtuk, néhány lehullik, most a pólóján díszelegnek.

– Ma kigyomláljuk a ház előtt a kertet – mondja.

– Jó, segítek! – válaszol Ilona.

– Ebédre lecsót főzök. Együtt tettük el tavaly nyáron. Emlékszel?

– Nem, most nem emlékszem.

 

Megisszák a teát és a kávét, kimennek a ház elé a kertbe. A tulipán már elvirágzott, a rózsák nyiladoznak, sok a gyom. A ház körül futó járdán cirmos macska heverészik. Géza mutatja Ilonának, hol kell gyomlálni. Ilona lehajol, szorgosan tépkedi a Géza által feleslegesnek ítélt leveleket, és húzkodja ki a földből az elvirágzott pitypang mélyre nyúló gyökereit. Géza közel nyolcvan éves, nagy nehezen tudna csak lehajolni, pedig sokat veszített a hasa körméretéből az elmúlt években. Ha jönnek a gyerekek, büszkén mutatja nekik, mennyit fogyott, de most nem jönnek, már hónapok óta csak pillanatokra látja őket, míg leteszik a csomagokat a kapu elé. Ilona némán gyomlál, úgy dolgozik, mint egy napszámos. Megszokta a kemény munkát a kórházban, bírta az éjszakai ügyeleteket, bírta a vért, a könnyeket, a fizikai munkát, a kialvatlanságot. Rajongott a gyerekeiért, a munkájáért, a betegeiért, szinte mindent bírt, csak a szakmai irigységgel járó igazságtalanságokat nem tudta elviselni, és az otthoni klímát, amit Géza teremtett. Nem bírta az állandó számonkéréseket, az üvöltözést, a pofonokat, a szidalmakat. Elismerésre vágyott, szeretetre, de legalábbis tiszteletre. Géza azonban utasítani akart, a reggelit követelte rajta, az ebédet, a vacsorát, a frissen vasalt ingeket, a példásan vezetett háztartást. Talán meg tudta volna adni, cserébe a biztonságért, de csak kiszámíthatatlanságot kapott. Gézát elvakította a féltékenység, tört-zúzott, amikor Ilona első könyvei megjelentek, vagy amikor rendszeressé vált jelenléte a rádiókban és a televíziókban. Társaságban fennhangon dicsekedett felesége sikereivel, de otthon nem türtőztette magát, naponta adott hangot annak, hogy nem tűri, hogy felesége ismertebb, sikeresebb legyen nála. Sokszor a tettlegességtől sem riadt vissza. Húszévnyi pokol után váltak el, amikor már mindkét gyerekük felnőtt, és elmenekültek a viharoktól tépázott családi fészekből. Eladták a belvárosi lakást, épphogy kitelt az árából két ház a pesti agglomerációban. Egy utcában, néhány háznyira egymástól. Mire megvették a házakat és szétbútoroztak, már nem forrt bennük az indulat, enyhült, majd el is tűnt a gyűlölet, háromháznyi távolság elégnek bizonyult ahhoz, hogy újra elkezdjenek közös programokat szervezni. Az addigra megszülető unokákkal is így volt könnyebb a találkozás. Együtt fogadták őket, együtt főztek, együtt mentek látogatóba. Valahogy lassan egymáshoz idomultak.

Ilona betegsége eleinte nem volt nyilvánvaló. Szokatlan ingerültségét, majd feledékenységét a korral magyarázták. Géza bezzeg szépen öregedett! Nyugdíjasként a tervezőasztal szigorúsága helyett mozgalmas hobbit, majd új szakmát talált magának, sok helyütt a társaság lelkévé vált a kedélyeskedő öregúr. Ilona állapota az évekkel egyre romlott, s mostanra tétova, önmagát ellátni képtelen asszonnyá változott. A korábbi kedvessége és fizikai ereje a szellemi hanyatlással együtt sem változott – de igényelni kezdte a segítséget, szelíden fogadja az útmutatást és irányítást.

 

Gyomlálnak, amikor Géza telefonja megszólal. Felveszi.

– Anyád is jól van, igen, nemrég reggeliztünk, most gyomlál. Átadom a telefont, szia!

Odaadja a telefont Ilonának, aki mosolyogva veszi el.

– Zsófika? Te vagy? Minden jó, igen. Itt dolgozunk a kertben. Reggeliztünk is, nem tudom mit, de finom volt. Minden nagyon jó, az idő is szép, ti jól vagytok? A gyerekek? Az jó, nagyon örülök neki! Tudod, úgy látom, hogy ez a Géza, ez igazából egy rendes fickó! – visszaadja a telefont, mosolyogva dolgozik tovább. Géza elköszön, kinyomja a hívást helyette. Az előkert túlsó végén, ahová még nem jutottak el, észrevesz két szál már kinyílt pünkösdi rózsát. Odacsoszog, letépi. Szorosan Ilona mellé áll, átnyújtja.

– Nézd, ezt anyák napjára küldik a gyerekek!

– Itt voltak? Milyen kár, hogy nem találkoztunk!

– Hamarosan eljöhetnek, ha vége a karanténnak.