Aux Eliza: A virágok nem halnak meg

Egy cserép virág van a lábtörlőmön. Ujjaim a kilincsre fagynak. Felnézek az előttem álló maszkos férfire. Kopottas farmert és kötött pulóvert visel, semmi különös. Az a fűzöld szempár viszont… Ezer közül is felismerem. Rengetegszer találkozott már a tekintetünk. Akárhányszor beléptem az utca végén lévő virágüzletbe, ő ott volt. Csillogott a szeme, ahogy az ablakon beáramló napfény rásütött. Kedvesen rám mosolygott, megkérdezte, miben segíthet.

Egyszer sem válaszoltam neki. Hátat fordítottam, és elmentem. Aztán a következő héten vissza, megint el, és újra vissza, amíg a karantén le nem állított. A bolt bezárt. Egy időre az utolsó lehetőségemet is eljátszottam, hogy elbúcsúzzak a barátomtól.

Menj! Vedd meg azt a virágot! Nem lehetsz ennyire gyáva! – mondogatta a jobbik énem, amíg tehette.

Egy részem viszont örült, hogy a karantén időt nyert nekem, és nem kell megtennem. Virág nélkül nem mehetek a temetőbe, és nem kell Csaba sírját látnom. Mintha minden rendben lenne.

Biztos sokáig dolgozik…

A szüleinél tölti a hétvégét, hétfőre már itthon lesz…

Csak a boltba ment, mindjárt hazaér…

Semmi baj… Visszajön…

Nem tudom, mi a hazugságok lejárati dátuma, de határozottan életképesnek bizonyultak.

Egészen mostanáig.

Megköszörülöm a torkomat, és nyugalmat erőltetek az arcomra.

– Segíthetek?

Mondd, hogy eltévedtél! Mondd, hogy nem hozzám jössz! De nem mondja. Felveszi, és felém nyújtja a cserép virágot. Még bimbós, a levelek is zsengék és fiatalok. Nem veszem el.

– Gondoltam, hiányzik a bolt – szól, a maszk elmossa mély hangját, de még így is túl tisztán értem. Hátrálok egy lépést, de eszembe jut, hogy ez a saját otthonom, innen nem tudok hova futni a problémáim elől. A kezemet tördelem.

– Soha nem vettem ott semmit. – A szavaim ostorként csapnak le rá, de állja a sarat.

– Talán épp a karantén alatt akartál – von vállat olyan lazán, mintha tényleg csak virágokról lenne szó. De számomra nem. Nagyon nem.

A fejemet rázom. Keresztbe fonom a karom magam előtt, és gyanakodva méregetem.

– Hogy jöttél rá, hol lakom?

A háta mögé mutat. Elnézek a széles válla felett, és meglátom a bezárt virágbolt sziluettjét az utca sarkán.

– Nem volt nehéz kitalálni.

Ó, hogy az a… Egy távolabbi helyet kellett volna választanom.

– Nem tudtam, minek örülnél. – A férfi kitartóan tartja előttem a cserép virágot, izmai megfeszülnek a pulóvere alatt.

Nem örülnék semminek. Hát nem érted? Menj el! Hagyj egyedül a hazugságaimmal!

Toporog a lábával, talán csak másodpercek kérdése, és elmegy. De nem. Nekem pedig fogalmam sincs, miért nem csukom rá az ajtót. Az agyam azt üzeni, tegyem meg, zárjam ki az életemből, ne hagyjam, hogy megfertőzzön az igazsággal, de a kezem mégsem mozdul.

– Mire a korlátozások véget érnek, kivirágzik. Szép lesz nagyon.

Csaba szerette a virágokat, telerakta vázákkal a házat. Régen én is rajongtam értük, de most már állandóan arra gondolok, hogy előbb-utóbb meghalnak. Rossz nézni, hogy abból, ami egykor gyönyörű és illatos volt, csak foszladozó tetemek maradnak. Csaba balesete után minden vázát eltüntettem a házból.

– Meddig?

A férfi felvonja tökéletesen ívelt szemöldökét.

– Úgy értem, mikor hervad el?

– Ez évelő. Újra és újra kivirágzik majd.

A cserép virágra nézek, aztán a férfire. Igaz lehet? Létezik olyan virág, ami nem hal meg? Talán igen, de mi van, ha elfogadom, és a kezemben hervad el? Ha tönkremegy, mielőtt kettőt pisloghatnék?

– Biztos?

A maszk ugyan eltakarja a száját, de le merném fogadni, hogy mosolyog alatta.

– Teljesen.

Nem lehet… De ha mégis… De nem…

A kezem ellenszegül az akaratomnak, és a virág felé nyúl.

Állj! Nem hallottad? Ne csináld! Ha egyszer megteszed, nincs visszaút!

A kezemet viszont nem érdekli. Ujjaim a cserép karimájára kulcsolódnak, egy pillanatra összeérnek a férfiéval, mire kellemes bizsergés fut végig rajtam, mintha apró villámok lennének. Magamhoz húzom a növényt. Abban a pillanatban a hazugságok köddé válnak, a felfeslett szálak mögül előbújik a valóság. Vajon tudja, hogy megmentett egy virágot?

– Köszönöm – lehelem, a hangom megremeg. A cserép nem nehéz, mégis ezernyi érzés súlya húzza. – Egyébként kinek köszönjem?

– Áron vagyok. És a te neved?

A szemébe nézek, gondolatban ízlelgetem a nevét. A fűzöld szempár most sokkal csillogóbb, mint bármikor korábban. Megeresztek felé egy apró mosolyt, úgy válaszolok:

– Virág.

Borítókép: Unsplash