Büksi Zsuzsanna: A mindenség összes csillaga

Az esküvőnk napján Hanna szemében a mindenség összes csillaga fénylett. Lehet, hogy szentimentális vagyok, de akkor ez az egész világot jelentette számomra. Az évek során a csillagok egyenként kihunytak a tekintetében, már csak néhány ragyog fel olykor. Mindent megadnék azért, hogy újra ugyanolyan boldognak láthassam, mint akkor.

Mióta szigorításokat vezettek be az országban a koronavírus miatt, meglehetősen nehéz időket élünk. Hanna arcát hetek óta az aggodalom szürke fátyla takarja. Számára minden este a nyolcórai taps az erkélyen a nap fénypontja. Beszűrődik a zene a nappaliba, és az ütemesen összecsapódó tenyerek ritmusa.

A mobilommal a fülemen kissé előrehajolok a kanapén, belefeledkezem Hanna kerek popsijába, a zene dallamára ringó csípőjébe. A függönyt meglebbenti a szél, és ráeszmélek, hogy elfelejtettem a vonal másik végén csacsogó anyámat. Hátradőlök a pamlagon, igyekszem összpontosítani, még akkor is, ha olyan fáradt vagyok, hogy menten elaludnék. Belekortyolok az asztal szélére készített energiaitalomba. Akármennyire szeretnék pihenni, nem tehetem, még rengeteg tanulnivaló vár rám. Hamarosan meg kell védenem a szakdolgozatomat.

Anyám minden hétfőn telefonál, hogy megkérdezze, rendben vagyunk-e, és havonta egyszer megemlíti, hogy ideje lenne nagymamává tennünk. Megőrjít ezzel, akkor is, ha tökéletesen értem, miért erőlteti.

Amikor Hanna néhány csodálatos együtt töltött év után véletlenül terhes maradt, teljesen nyilvánvaló volt, hogy feleségül veszem. Ha ő is akarja. Falusi kis házunk mögötti mezőről szedtem neki csokrot, és egy vékonyka gyűrűvel – amire az összes akkori ösztöndíjamat költöttem – kértem meg a kezét a réten. Miután könnyes szemmel igent mondott, illatos szénakazalban szerelmeskedtünk. A délutáni nap égette a bőrünket, a frissen vágott széna vörös cirádákat, apró piros pontocskákat hagyott rajtunk emlékbe, de életem egyik legcsodásabb pillanatát éltem át akkor.

Úgy gondoltam, felnövök a feladathoz, rendes férj és apa leszek, így évet halasztok az egyetemen, és elmegyek dolgozni, amíg Hanna a baba mellett lediplomázik. A tőlem telhető legjobbat akartam neki adni.

A babát az esküvő utáni héten elvesztettük. Talán a túl nagy stressz vagy a túlfokozott izgalom okozta, amivel a házasságkötés járt. Nem tudom. Mára leszoktam arról, hogy okokat keresek. Megtörtént. A közös veszteségbe mindketten kicsit belehaltunk lelkileg. Hosszú hónapokig tartott a gyászunk. Attól tartok, ezt a hiányt életünk végéig cipelni fogjuk önmagunkba mélyen eltemetve. És Hannának még sokkal nehezebb lehetett, mint nekem.

Ennek már három éve. Elképedek, az idő múlásán. Olyan, mintha tegnap történt volna

Sokat veszekedtünk akkoriban. Számtalanszor megkaptam Hannától, hogy feleslegesen áldoztam be magam, rosszul döntöttem, amikor feleségül vettem. De én tudom, hogy életem legjobb döntését hoztam akkor, talán enyhe nyomást gyakorolt rám a gyerek, viszont egy pillanatra sem bántam meg, és soha nem éreztem áldozatnak.

Anyám azt tanácsolta, hogy minél előbb pótoljuk a hiányt. Szerinte Hannának egy új kisbabára lenne szüksége az elveszített helyett, hogy meggyógyulhasson a lelke. Azonban hiába tettem meg a tőlem telhető legtöbbet az ügy érdekében, azóta sem sikerült megfogannia. Milyen furcsa, hogy ami elsőre olyan simán összejön, amikor a legkevésbé sem számítanál rá, az a következő alkalommal sehogy sem sikerül, hiába várod a csodát.

Ma este a szokásosnál is fáradtabb vagyok, kikészültem. Sok a meló, kevesen vagyunk, mert néhány idősebb kolléganő bizonytalan ideig fizetés nélküli szabadságra kérte magát, ugyanúgy, mint három anyuka, akik az online oktatás miatt nem tudták kire bízni a gyermekeiket. Alig állok a lábamon, két műszakot nyomok hetek óta.

– Nem akarunk gyereket! – mordulok bele a telefonba, amikor anyám ismételten előhozakodik a kedvenc témájával.

Zsigerből hazudok neki, és ő már észre sem veszi. Az erkélyajtó felé pislantok. Véget ért a zene, Hanna ott áll, még elkapom fénytelen pillantását, mielőtt becsukja az erkélyajtót.

Anyám önjelölt pszichológusként megint előadja a nagymonológot a női lélek gyógyulásáról, egy kisbaba elveszítése után.

– Jelenleg nem ideálisak a körülményeink ehhez – vágok a szavába, és inkább elmesélek neki néhány szórakoztató történetet a munkahelyemről.

Amikor fél órás beszélgetés után léteszem a telefont, Hanna a kanapé szélére kucorodva néz rám.

– Mióta nem akarunk gyereket? – kérdezi. Még a hangja is megremeg.

*********

Nyolc óra körül hazaérek a melóból, Hanna összegömbölyödve fekszik a kanapén, kispárnát ölel magához. Ráborítok egy vékony takarót, majd letérdelek mellé a szőnyegre. Óvatosan elsimítom sötét gesztenye haját az arcából. Felsóhajt, tovább alszik. A torkom összeszorul, ahogy elnézem.

Először gondolkodom el azon, hogy Hanna mostanában korán fekszik, mintha teljesen kimerülne, mire hazajövök. Simogatom az arcát, a homlokát. Nem érzem melegebbnek, mégis aggódom, mert megfordul a fejemben, annak ellenére, hogy hetek óta nem tette ki a lábát itthonról, talán mégis beteg lehet. Nem feltétlenül járnak lázzal a tüntetek. Akár lehetek én az a tünetmentes hordozó, akitől elkapta. Hazahozhattam a vírust, megbetegíthettem Hannát.

Odahajolok fölé. Nem bírom ki, végigcsókolom az arcát, a homlokát. Megrebben a szempillája és meleg barna szemmel néz rám.

– Elaludtam – motyogja bágyadtan.

– Sajnálom, hogy felébresztettelek.

– Későn érkeztél.

Nyújtózik egyet, majd felül, de látom rajta, hogy megszédül. A kanapé ülőkéjébe kapaszkodik, és néhány pillanatig mered maga elé. Tenyeremet a combjára fektetem.

– Jól vagy? – kérdezem, pedig látom, nincs jól.

Bólint.

– Csak leesett a vérnyomásom. Különben rendben vagyok. – A szemembe néz. Aggódást látok a tekintetében. – Ugye a héten is csütörtökön leszel szabadnapos?

– Szokás szerint.

– Akkor, ha nem gond, elkísérsz az orvoshoz?

A féltés hideg borzongásként cikázik át az egész testemen. Baj van! – szólal meg a vészcsengő a szívem mélyén, fájdalmas lüktetéssel veri a bordáimat, hogy magamhoz térjek. Hát ezért olyan sápadt és annyira fáradékony mostanában.

– Beteg vagy? – kérdezem rekedten.

Még mindig engem néz, megremeg a szempillája.

– Tudom, hogy már nem akarod – suttogja –, de azt hiszem, kisbabát várok.

Bennem reked a levegő.

– Kisbabát? – szuggerálom lapos hasát a kardigánja alatt.

Félénken bólint.

– Haragszol?

– Imádlak!

Képtelen vagyok parancsolni az örömömnek. A következő pillanatban felugrok, felkapom, megforgatom. A vállamba kapaszkodik.

– Tegyél le! – sikítja. – Elszédülök.

Elszégyellem magam. Megállok, leeresztem a földre. Átölelem, a szemébe nézek.

– Ez a legcsodálatosabb hír. Hogy gondolhattad, hogy haragudnék? Hogy gondolhattad, hogy nem akarnám?

Elpirul, a haját csavargatja az ujja körül.

– Anyukádnak azt mondtad. Hogy nem akarod.

Két tenyerem közé fogom az arcát és a szemébe nézek.

– Sajnálom, hogy félreértettél. Csak le akartam rázni, mert féltem, hogy kellemetlennek érzed a folytonos nyaggatását. Mondd, mióta sejted?

– Aznap csináltam tesztet, amikor bejelentették a kijárási korlátozást.

– Az legalább öt hete történt. Miért nem mondtad előbb?

– Annyira féltem – sóhajtja. – Annyira félek – vallja be reszketegen.

A karjaimba zárom, odakuporodik. A hátát simogatom, majd finoman megérintem az oldalát, a hasára csúsztatom a tenyerem.

– Minden rendben lesz – suttogom a hajába, majd leguggolok elé, szűk felsőjén keresztül megcsókolom a hasát. Az ujjaimmal végigsimogatom. – Hallod, pöttöm? Minden rendben lesz. Megígérem.

Hanna tenyere a hajamat simogatja. Felnézek rá. Csillog a szeme, és olyan mosoly játszik az arcán, amilyet sosem láttam rajta ezelőtt.

***

A várandósság megnyugtatóan komplikációmentes. Aggodalmas, de boldog, várakozással teli hónapok elé nézünk. Hanna mindenszentek éjszakáján ad életet a kisbabánknak.

Végig bent lehetek mellette a szülőszobában. Körmei mély árkokat szántanak a bőrömbe, fogcsikorgatva tűröm, mert tudom, ő sokkal nagyobb fájdalmat visel el, mint amilyeneket nekem okoz közben.

Hosszú, gyötrelmes vajúdás után – amit én ki sem bírtam volna, és ezért még jobban szeretem Hannát, amiért végigcsinálta – végre meghallom a kisbabánk első erőteljes, rekedtes sírását.

Egészséges. Gyönyörű. Kislány.

Hanna fáradtan ragyogó arcához hajolok, a könnyeink összemosódnak, miközben gyengéd szeretettel megcsókolom a homlokát.

Amikor a ráncos, ragacsos, rózsaszín kis testet Hanna mellére fektetik és ollót nyomnak a kezembe, megrettenek. Annyira remegnek az ujjaim, attól félek, fájdalmat okozok, ha elvágom az anyát és lányát összekötő kapcsot. Hanna a kislányunkba feledkezik, simogatja az apró fejecskére simuló nedves, sötét tincseket. A kicsi tágra nyílt szemmel ott szuszog a mellén.

Még engedélyeznek néhány meghitt pillanatot számunkra, amit kihasználok arra, hogy újszülött kislányomban, és bátor, gyönyörűségesen szép feleségemben gyönyörködhessek. Büszke és boldog vagyok, hogy Hanna megosztotta velem a születés csodáját. Nincs a világon ennél nagyobb ajándék. A szempilláimon megállnak a könnyek. Hanna rám néz, találkozik a pillantásunk. A mindenség összes csillaga ismét ott ragyog a szemében.

Borítókép: Unsplash