Fehér Kinga: Púderhomok a másodikon

Viki az első héten igazi szörnyeteg volt. Nehezen viselte a bezártságot és a vírus körüli mizériát. Nyomás és lehangoltság volt lelkében, amit mérhetetlen mennyiségű rozéval igyekezett eloszlatni.

Tizenhét éve élnek együtt Misivel. Iskolai szerelem az övék, amolyan beteljesült első látásra dolog. De aztán valahogy ellaposodtak a mindennapok. Gyermekük nem lett, szépen éltek, de napról napra távolodtak egymástól.

A karácsonyi rendezvényen Viki teljesen kibukott, és két, minden lében kanál barátnője tanácsára a válást kezdte fontolgatni. Mindent jól átbeszéltek, minden lehetőséget végigjátszottak, és végül egy távoli utazásban leltek megoldásra. Marbella tökéletesnek tűnt. Malagától délre, egy luxus nyaralóhelyen a Puerto Romano-ba foglaltak szállást. Ott majd ő és a kis kompániája mindent rendbe hoznak. Megfelelő távolságból, a megfelelő tárgyilagossággal, közösen. Öt nap a paradicsomban, három magányos Évának. Hihető és tervezhető boldogságnak tűnt.

Aztán jött ez a veszélyhelyzet és minden lefújva. Az utazás, a távolság és a tárgyilagosság. Egyedül a rozé maradt a nagy tervekből, és persze Misi, aki home office-ban szintén itthon ragadt. Viki már bánta, hogy nem vették meg tavaly azt a szigetszentmiklósi házat. Most legalább lenne még két szoba és egy pici kert.  És a Duna a közelben. Így meg csak egy pici terasz és két szoba. És pár méterre Misi.

Eleinte nehéz volt neki is. Szokniuk kellett, hogy megint ilyen sokat vannak együtt. Apró súrlódások, és kellemetlen, feszengős szótlan esték. Aztán egyik reggel Misi ágyba hozta a kávét. Nem szólt semmit, csak átnyújtotta, és kissé nehezen engedte el a bögrét…majd annyit mondott, hogy „az a ki szép, az reggel is szép…”a végét már dúdolta, de akkor már kinn volt a konyhában. Viki elmosolyodott. Őszintén, szívből. Meg is lepődött. A kávé finom volt, erős és forró. Misinek pedig még mindig jó a feneke.

Az ágyba érkező kávé nagyon könnyen megszokható…gondolta Viki pár nap múlva. Valamivel csak meg kéne hálánom, gondolta, és az este kilenckor mindhárom laptopját kikapcsoló Misi elé olyan vacsora került, amilyet már rég nem látott. Vagyis csak régen látott. A kellemes vacsora után a teraszon borozgattak még egy kicsit. Szép tavaszi este volt, simogató hűvös széllel és csodálatosan ragyogó csillagokkal. Misi átölelte Vikit, és a nyakába csókolt. Ne! Ezt ne! – húzódott el Viki, de igazából nem is érette, miért. Valójában jólesett a csók, de olyan hirtelen történt. Hirtelen? – gondolta magában, dehát tizenhét éve a párod. De olyan rég nem volt köztük már semmi. Az utolsó években már csak havi egy két együttlét, az is főleg kapkodva, rutinosan.

Misi arca egészen komorrá vált megint. Pedig olyan kedves kis grimasz bujkált rajta már napok óta. Viki bemenekült a fürdőbe és sírni kezdett. Misi hallotta őt, és sajnálni kezdte. Szerette ezt a nőt tiszta szívéből, és nem tudta elviselni, ha szenved.

Misi a konyhában egy újabb sört bontott magának, és ahogy becsukta az ajtót, észrevette rajta a naptáron a kiemelt bejegyzést másnapra: „Csajok, buli, Marbella” .  Akkor ezért borult ki annyira, hát persze. Holnap utazott volna szegénykém.

Viki kisírt szeme nehezen nyílt ki reggel. A férje sehol. Kávé sehol. De még a kávé illata sem érződik. Huh, remek, ha valami menthető lett volna, annak tuti elszállt minden esélye a tegnapi bunkóságom miatt, gondolta.

„Buenos días señorita!” – kiáltott valaki a teraszról. Persze tudta, hogy Misi az, de meglepődött, milyen jó kis spanyolos pösze díászt sikerült kurjantania. Viki magára húzta virágos, nyári pongyoláját és kiment a teraszra. „No, no, no, no..” – mutogatott a napszemüveges fürdőnadrágos figura, visszaterelve Vikit a szobába. „Á pláyán nem hordáni ruhá, csák bikini, ásztán vámosz á lá pláyá” „Hülyegyerek!” – nevette el magát Viki, de szófogadóan átvette a bikinijét és visszatért. Nyári meleg volt.

Egy párnákkal kirakott műanyag székbe kellett ülnie. A napszemüveget már Misi segítette rá a háta mögül. Majd a fülére helyezte a fejhallgatót, amin a tenger zúgása című három és fél órás youtube videó volt hallható. Viki becsukta a szemét és kezdte élvezni a játékot. Misi leguggolt, előrehúzta a lány lábait és egy fürdőszobai lavórba tette, amiben langyos víz, és az alján a nyolc évvel ezelőtt Djerbán vett tengeri homokkal teli palack tartalma volt felkavarva. Viki örömmel túrta bele a homokba lábujjait. Párja naptejet nyomott a kezébe és bekente a felesége lábát, majd óvatosan a nyakát is. Nem, most nem húzódott el. A férfi aztán beszaladt és hamarosan egy szívószálas „majdnem” piña colada itallal tért vissza. „Jajj, te” –  mondta Viki, és megcsókolta férjét. Mindketten zavarba jöttek. Most akkor mégis ilyen hirtelen? „Azta – mondta Misi –, ha ilyen hatással van rád a púderhomok a másodikon, akkor jövőre meg sem állunk Tahitiig.” Viki nevetett, majd újra hátradőlt és igazán boldognak érezte magát. A férfi, akit önzőnek, ridegnek és magának valónak gondolt, most kizárólag az ő kedvéért egy nagyon kedves meglepetést talált ki neki. Csak neki.

A tenger zúgása, a puha homok a lábujjak között, a kókusz és a konzerv-ananász íze aztán más vágyódást is elindított. „Hova, hova señorita?” – kérdezte Misi, mikor Viki egy pár órás tengerparti strandolás után beszaladt. „Oh, un minutos” – válaszolta bentről és Misi tudta, hogy nyert ügye van, és ölelkezve, csókolózva zuhantak az ágyba. „Te jó ég, milyen sós a bőröd” – mondta a csókból egy pillantra kijózanodott Misi. Összehúzva fanyalgott a szája. „Hát tudod, a tengervíz” – suttogta a fülébe Viki.

Rengeteg só szóródott ki aznap a konyhában, amikor Viki a dekoltázsát és a karjait dörzsölte be vizes sóval. Félt is egy kicsit. A babona szerint nem jelent ez jót.  De nem okozott veszekedést. Sőt, a karantén romantikátlan házastársait kellően befűszerezte egy időre.

Másnap ugyanaz, mégis teljesen máshogy. Nincs válás. Terv az van. Szeretet van. Szerelem van. És nyolc nem fogadott hívás a csajoktól.

De az idill nem tartott sokáig. A postás csengetett, és a postafiókban hagyta a levelet. Misi ment ki érte és feltűnően soká tért vissza. „Ez meg mi a franc?” – kérdezte egészen idegen hangon. „Drága egyetlenem! Megérkeztem Marbellára. Minden csodás, csak te hiányzol nagyon. Imádlak. Viki.” Olvasta tagoltan, hangosan, ridegen. Viki egy pillanat alatt kijózanodott a párnapos szerelmi mámorból. Basszus. A levelek. „Megmagyaráznád, mi ez?” – kérdezte újra a férj. „Hát, én… én megkértem az ottani recepcióst, hogy küldjön minden nap egy képeslapot, hogy eszedbe se jusson, hogy nem utaztam el. Volt egy kis dolgom itthon” – magyarázkodott elhaló hangon Viki.

„Te képes lettél volna így átverni? Normális vagy?” – kérdezte szinte már kiabálva Misi. „Hát, az átverést azt hagyjuk” –vetette oda a nő. „Mi, mi…? Mi az, hogy hagyjuk? Én soha nem vertelek át” – mondta Misi már inkább kétségbeesetten és leült az ágyra a nő mellé, szomorúan bámulva a képeslapot. „Hát, ha tudni akarod, éppen a kis átverésedet akartam kinyomozni” – szólalt meg halkan Viki, majd felemelte az éjjeli szekrényről a férje telefonját, és óvatosan pörgetni kezdte az üzeneteket. „No, lám, lám… itt írja Gyuri kollégád, hogy sajnos ő hozzá nem mehet most Andrea, mert a gyerekek lebetegedtek és nem lesz tábor…Legyen inkább veled, úgysincs otthon az asszony..te meg egyből, persze, oké, jó fej…ne költsön szállodára, itt is alhat. Olvassam még? Vagy elmondod, ki az az Andika?”

Misi elsőször dühös lett, aztán lassan mosolyogni, majd nevetni kezdett. „Hol látod, hogy Andika? Kicsim…ez Andréa, az olasz saleses. És férfi.  Négy-öt napot mindig itt tölt. Úgy volt, hogy Gyuri hozza-viszi, de átpasszolta nekem, és mivel úgy tudtam, hogy utazol, elvállaltam.”

Viki elejtette a telefont és leengedte a fejét, szégyellte magát. Sírni kezdett. „Én akkora barom vagyok” – motyogta magában.

Misi egykedvűen töltötte a következő napokat, és ha valamilyen üzenete jött a kollégáktól, hangzatosan tagoltan felolvasta. „Mizu Misi, neked ugrik a support? Nekem nagyon nehezen válaszolnak…H.Gabi” Nem Gabriella, hanem Ga-bi, aki Gá-bor!” És Viki érezte, hogy most nagyon távol kerültek megint.

A képeslapok csak jöttek és jöttek öt napon át. Különböző szerelemes búcsúzásokkal. Aztán pár nap múlva Misi idegesen merült a munkájába laptopjai fölé görnyedve, amikor csengettek.

Misi kiment és kinyitotta az ajtót. Nem hitt a szemének. Viki állt ott, csinosan, kisminkelve, illatosan, mosolygósan. Egy bőrönd állt mellette. A férfi nem is sejtette, hogy hajnali öt óra óta szervezi ezt a nagy entré-t az asszony. Persze a bőrönd üres volt, de hatásosnak tűnt. Bár még így sem volt biztos a békülés, kockáztatnia kellett.

„Szia, édes! Megjöttem” – szólalt meg Viki. Misi elmosolyodott. „Végre – mondta –, hiányoztál!” Megölelte és nehézséget színlelve behúzta a bőröndöt az előszobába. Már majdnem becsukta az ajtót, amikor egy emelettel lejjebb egy fiúcska jegyzetfüzettel a kezében felkiáltott nekik. „Hé, magyarázzák már el, hogy mi van! Dolgozatot kell írnom a szerelemről a karantén idején. Két hete hallgatózom…de nem értek semmit. Mit írjak? Milyen a szerelem a korona idején?”

Misi válaszolt: „Nyugodtan írd, hogy ugyanolyan, mint máskor: bonyolult és vigyázni kell rá.”

Viki az első héten igazi szörnyeteg volt. Nehezen viselte a bezártságot és a vírus körüli mizériát. Nyomás és lehangoltság volt lelkében, amit mérhetetlen mennyiségű rozéval igyekezett eloszlatni.

Tizenhét éve élnek együtt Misivel. Iskolai szerelem az övék, amolyan beteljesült első látásra dolog. De aztán valahogy ellaposodtak a mindennapok. Gyermekük nem lett, szépen éltek, de napról napra távolodtak egymástól.

A karácsonyi rendezvényen Viki teljesen kibukott, és két, minden lében kanál barátnője tanácsára a válást kezdte fontolgatni. Mindent jól átbeszéltek, minden lehetőséget végigjátszottak, és végül egy távoli utazásban leltek megoldásra. Marbella tökéletesnek tűnt. Malagától délre, egy luxus nyaralóhelyen a Puerto Romano-ba foglaltak szállást. Ott majd ő és a kis kompániája mindent rendbe hoznak. Megfelelő távolságból, a megfelelő tárgyilagossággal, közösen. Öt nap a paradicsomban, három magányos Évának. Hihető és tervezhető boldogságnak tűnt.

Aztán jött ez a veszélyhelyzet és minden lefújva. Az utazás, a távolság és a tárgyilagosság. Egyedül a rozé maradt a nagy tervekből, és persze Misi, aki home office-ban szintén itthon ragadt. Viki már bánta, hogy nem vették meg tavaly azt a szigetszentmiklósi házat. Most legalább lenne még két szoba és egy pici kert.  És a Duna a közelben. Így meg csak egy pici terasz és két szoba. És pár méterre Misi.

Eleinte nehéz volt neki is. Szokniuk kellett, hogy megint ilyen sokat vannak együtt. Apró súrlódások, és kellemetlen, feszengős szótlan esték. Aztán egyik reggel Misi ágyba hozta a kávét. Nem szólt semmit, csak átnyújtotta, és kissé nehezen engedte el a bögrét…majd annyit mondott, hogy „az a ki szép, az reggel is szép…”a végét már dúdolta, de akkor már kinn volt a konyhában. Viki elmosolyodott. Őszintén, szívből. Meg is lepődött. A kávé finom volt, erős és forró. Misinek pedig még mindig jó a feneke.

Az ágyba érkező kávé nagyon könnyen megszokható…gondolta Viki pár nap múlva. Valamivel csak meg kéne hálánom, gondolta, és az este kilenckor mindhárom laptopját kikapcsoló Misi elé olyan vacsora került, amilyet már rég nem látott. Vagyis csak régen látott. A kellemes vacsora után a teraszon borozgattak még egy kicsit. Szép tavaszi este volt, simogató hűvös széllel és csodálatosan ragyogó csillagokkal. Misi átölelte Vikit, és a nyakába csókolt. Ne! Ezt ne! – húzódott el Viki, de igazából nem is érette, miért. Valójában jólesett a csók, de olyan hirtelen történt. Hirtelen? – gondolta magában, dehát tizenhét éve a párod. De olyan rég nem volt köztük már semmi. Az utolsó években már csak havi egy két együttlét, az is főleg kapkodva, rutinosan.

Misi arca egészen komorrá vált megint. Pedig olyan kedves kis grimasz bujkált rajta már napok óta. Viki bemenekült a fürdőbe és sírni kezdett. Misi hallotta őt, és sajnálni kezdte. Szerette ezt a nőt tiszta szívéből, és nem tudta elviselni, ha szenved.

Misi a konyhában egy újabb sört bontott magának, és ahogy becsukta az ajtót, észrevette rajta a naptáron a kiemelt bejegyzést másnapra: „Csajok, buli, Marbella” .  Akkor ezért borult ki annyira, hát persze. Holnap utazott volna szegénykém.

Viki kisírt szeme nehezen nyílt ki reggel. A férje sehol. Kávé sehol. De még a kávé illata sem érződik. Huh, remek, ha valami menthető lett volna, annak tuti elszállt minden esélye a tegnapi bunkóságom miatt, gondolta.

„Buenos días señorita!” – kiáltott valaki a teraszról. Persze tudta, hogy Misi az, de meglepődött, milyen jó kis spanyolos pösze díászt sikerült kurjantania. Viki magára húzta virágos, nyári pongyoláját és kiment a teraszra. „No, no, no, no..” – mutogatott a napszemüveges fürdőnadrágos figura, visszaterelve Vikit a szobába. „Á pláyán nem hordáni ruhá, csák bikini, ásztán vámosz á lá pláyá” „Hülyegyerek!” – nevette el magát Viki, de szófogadóan átvette a bikinijét és visszatért. Nyári meleg volt.

Egy párnákkal kirakott műanyag székbe kellett ülnie. A napszemüveget már Misi segítette rá a háta mögül. Majd a fülére helyezte a fejhallgatót, amin a tenger zúgása című három és fél órás youtube videó volt hallható. Viki becsukta a szemét és kezdte élvezni a játékot. Misi leguggolt, előrehúzta a lány lábait és egy fürdőszobai lavórba tette, amiben langyos víz, és az alján a nyolc évvel ezelőtt Djerbán vett tengeri homokkal teli palack tartalma volt felkavarva. Viki örömmel túrta bele a homokba lábujjait. Párja naptejet nyomott a kezébe és bekente a felesége lábát, majd óvatosan a nyakát is. Nem, most nem húzódott el. A férfi aztán beszaladt és hamarosan egy szívószálas „majdnem” piña colada itallal tért vissza. „Jajj, te” –  mondta Viki, és megcsókolta férjét. Mindketten zavarba jöttek. Most akkor mégis ilyen hirtelen? „Azta – mondta Misi –, ha ilyen hatással van rád a púderhomok a másodikon, akkor jövőre meg sem állunk Tahitiig.” Viki nevetett, majd újra hátradőlt és igazán boldognak érezte magát. A férfi, akit önzőnek, ridegnek és magának valónak gondolt, most kizárólag az ő kedvéért egy nagyon kedves meglepetést talált ki neki. Csak neki.

A tenger zúgása, a puha homok a lábujjak között, a kókusz és a konzerv-ananász íze aztán más vágyódást is elindított. „Hova, hova señorita?” – kérdezte Misi, mikor Viki egy pár órás tengerparti strandolás után beszaladt. „Oh, un minutos” – válaszolta bentről és Misi tudta, hogy nyert ügye van, és ölelkezve, csókolózva zuhantak az ágyba. „Te jó ég, milyen sós a bőröd” – mondta a csókból egy pillantra kijózanodott Misi. Összehúzva fanyalgott a szája. „Hát tudod, a tengervíz” – suttogta a fülébe Viki.

Rengeteg só szóródott ki aznap a konyhában, amikor Viki a dekoltázsát és a karjait dörzsölte be vizes sóval. Félt is egy kicsit. A babona szerint nem jelent ez jót.  De nem okozott veszekedést. Sőt, a karantén romantikátlan házastársait kellően befűszerezte egy időre.

Másnap ugyanaz, mégis teljesen máshogy. Nincs válás. Terv az van. Szeretet van. Szerelem van. És nyolc nem fogadott hívás a csajoktól.

De az idill nem tartott sokáig. A postás csengetett, és a postafiókban hagyta a levelet. Misi ment ki érte és feltűnően soká tért vissza. „Ez meg mi a franc?” – kérdezte egészen idegen hangon. „Drága egyetlenem! Megérkeztem Marbellára. Minden csodás, csak te hiányzol nagyon. Imádlak. Viki.” Olvasta tagoltan, hangosan, ridegen. Viki egy pillanat alatt kijózanodott a párnapos szerelmi mámorból. Basszus. A levelek. „Megmagyaráznád, mi ez?” – kérdezte újra a férj. „Hát, én… én megkértem az ottani recepcióst, hogy küldjön minden nap egy képeslapot, hogy eszedbe se jusson, hogy nem utaztam el. Volt egy kis dolgom itthon” – magyarázkodott elhaló hangon Viki.

„Te képes lettél volna így átverni? Normális vagy?” – kérdezte szinte már kiabálva Misi. „Hát, az átverést azt hagyjuk” –vetette oda a nő. „Mi, mi…? Mi az, hogy hagyjuk? Én soha nem vertelek át” – mondta Misi már inkább kétségbeesetten és leült az ágyra a nő mellé, szomorúan bámulva a képeslapot. „Hát, ha tudni akarod, éppen a kis átverésedet akartam kinyomozni” – szólalt meg halkan Viki, majd felemelte az éjjeli szekrényről a férje telefonját, és óvatosan pörgetni kezdte az üzeneteket. „No, lám, lám… itt írja Gyuri kollégád, hogy sajnos ő hozzá nem mehet most Andrea, mert a gyerekek lebetegedtek és nem lesz tábor…Legyen inkább veled, úgysincs otthon az asszony..te meg egyből, persze, oké, jó fej…ne költsön szállodára, itt is alhat. Olvassam még? Vagy elmondod, ki az az Andika?”

Misi elsőször dühös lett, aztán lassan mosolyogni, majd nevetni kezdett. „Hol látod, hogy Andika? Kicsim…ez Andréa, az olasz saleses. És férfi.  Négy-öt napot mindig itt tölt. Úgy volt, hogy Gyuri hozza-viszi, de átpasszolta nekem, és mivel úgy tudtam, hogy utazol, elvállaltam.”

Viki elejtette a telefont és leengedte a fejét, szégyellte magát. Sírni kezdett. „Én akkora barom vagyok” – motyogta magában.

Misi egykedvűen töltötte a következő napokat, és ha valamilyen üzenete jött a kollégáktól, hangzatosan tagoltan felolvasta. „Mizu Misi, neked ugrik a support? Nekem nagyon nehezen válaszolnak…H.Gabi” Nem Gabriella, hanem Ga-bi, aki Gá-bor!” És Viki érezte, hogy most nagyon távol kerültek megint.

A képeslapok csak jöttek és jöttek öt napon át. Különböző szerelemes búcsúzásokkal. Aztán pár nap múlva Misi idegesen merült a munkájába laptopjai fölé görnyedve, amikor csengettek.

Misi kiment és kinyitotta az ajtót. Nem hitt a szemének. Viki állt ott, csinosan, kisminkelve, illatosan, mosolygósan. Egy bőrönd állt mellette. A férfi nem is sejtette, hogy hajnali öt óra óta szervezi ezt a nagy entré-t az asszony. Persze a bőrönd üres volt, de hatásosnak tűnt. Bár még így sem volt biztos a békülés, kockáztatnia kellett.

„Szia, édes! Megjöttem” – szólalt meg Viki. Misi elmosolyodott. „Végre – mondta –, hiányoztál!” Megölelte és nehézséget színlelve behúzta a bőröndöt az előszobába. Már majdnem becsukta az ajtót, amikor egy emelettel lejjebb egy fiúcska jegyzetfüzettel a kezében felkiáltott nekik. „Hé, magyarázzák már el, hogy mi van! Dolgozatot kell írnom a szerelemről a karantén idején. Két hete hallgatózom…de nem értek semmit. Mit írjak? Milyen a szerelem a korona idején?”

Misi válaszolt: „Nyugodtan írd, hogy ugyanolyan, mint máskor: bonyolult és vigyázni kell rá.”

Borítókép: Thinkstock