Gy. Horváth Anikó: Távolság

És ott áll.

Tompán kattan a zár az autóján, ő pedig ellép, és indulni készül. Ujjai beleszántanak rövid, gesztenyebarna hajába, és szemöldöke érdeklődve szökken fel, amint felfedez az út túloldalán.

Elnyílik a szám, és hirtelen arról is elfeledkezem, miért léptem ki a házból. Nem tudom, ki ez az öltönyös idegen, de a lágy esőben nem is kezdődhetne jobban a hét.

Rémlik, hogy indulnom kellene, de nem megy. A kezemet is nehezen bírom mozgásra. Sután rántok a kabátom alján, és a fejem fölé emelem az ernyőt. Az esőcseppek halkan morajlanak a vásznon, én mégis napsütéses reggelnek érzem a mait.

Vajon ő merre megy? Számtalan a lehetőség. Sajnálnám, ha csak ennyit kapnék belőle, és az útjaink sosem kereszteznék egymást, de kezd kínos lenni, ahogy a sarkon állva őt bámulom. Elszántan lépésre emelem a lábamat, mire ő végigmér, én pedig újra lecövekelek. Tekintete végigsimítja a testemet, az arcom bizsereg, mire ő huncutul elmosolyodik, és a kabátot a hátára kanyarintva fordul tovább, ám a szeme sarkából még mindig engem néz.

A táska lecsúszik a vállamról egyenesen a hideg pocsolyába, mire ő udvariasan szóra nyitja a száját, de meggondolja magát. Feljajdulok a harisnyás lábamra fröccsenő víz miatt, mire ő mosolyogva ingatja a fejét, és az én szám is felfelé görbül, mert jókedvet csaltam az arcára. De aztán lever a víz. Na, tessék! Itt bénázok egy jóképű pasi előtt. Ázott hajszálai szexin meredeznek felfelé, és bennem máris felébred a vágy. Remegő lábakkal hajolok le a táskáért, és anélkül, hogy különösebb figyelmet szentelnék neki, hagyom, hogy a sáros víz lecsöpögjön, és követem őt a szememmel.

Úgy látszik, benne több az önuralom. Ápolt cipője megvillan, elegáns kabátja fénylik az esőtől. Abba az irányba megy, amerre nekem is dolgom van, de az út túloldalán. Indulok én is, nehogy lemaradjak. Léptei hosszúak, a magas sarkúm izgatottan koppan a járdán. Nem tudom, melyikünk igazodik a másikhoz, de elönt a boldogság, hogy együtt sétálunk. Kíváncsian nézek megint felé.

Ő is engem néz! A játékos mosoly nem tűnt el az arcáról. Nadrágja céltudatosan gyűrődik a térdénél, kabátja karcsún tapad a felsőtestére. Majd’ elolvadok!

Megszorítom a táskámat, amint újra elindul a vállamon, ő magabiztosan a zsebébe csúsztatja a hüvelykujját, mire izgalom kúszik végig az ereimben. Csak egy egyirányú út feszül közénk. Az épületek szorosan a járdára tapadnak, a parkoló autók az út szélén fegyelmezetten sorakoznak, a platánok az úttest két oldalán az égig nyúlnak. Semmi értelme úgy tennem, mintha nem őt nézném. Csak el ne essek, míg oldalra figyelek. Várom őt a fatörzsek árnyékában, minden felbukkanását boldog viszontlátásként élem meg, és azt képzelem, hogy velem sétál. Széles mosolyával a lelkemet simogatja, ennivaló gödröcskéire meredek, mire ő megvakarja az orrát. Bár közelebb léphetnék hozzá! Bár érezhetném a testének melegét! De ő olyan távoli.

A harminc centi is több a semminél, ezért elsodródom a járda széléig, mire ő ugyanígy tesz. Félénken megkapaszkodom az ernyőmben, ő pajzán mosolyt villant rám, én élesen beszívom a levegőt, mire ő bársonyos hangon elkiáltja magát: „Vigyázz!”, mire én az ernyőt megbillentve az utolsó pillanatban kikerülnöm a járókelőt, és a nyakamba csöppen az eső. Felszisszenve kapok oda és törlöm le a vizet, de nem tudom megakadályozni, hogy a bőrömet szurkálja.

Szégyenkezve takarom el az arcomat, amint kibuggyan belőlem a keserű nevetés. Na, tessék, ilyen a formám! Mégis mit vártam egy hétfőtől? Még a cseppek sem hűtik le a testemet, csak tovább perzselik. Habozva pillantok rá, de ő velem nevet, mire még szélesebbre húzódik a szám, és a szívem meglódul, mert jókedvet csaltam az arcára.

Kihúzom magam, és lendületesen haladok tovább. Átszökkenek egy pocsolyán, a ritmust tartva tipegek tovább, miközben a csípőm szélesen ring. Azt sem bánom, hogy a sarkamba váj a kényelmetlen cipő, és a kemény beton a talpam alatt döndül, csakis ő számít, és az imádnivaló szája. Kár, hogy nem tanulmányozhatom közelebbről, mert innen a szürkés felhőktől minden olyan kék, még az ajka is, mint egy elrontott festményen. Bár kisütne a nap! Csak egyetlen pillanatra! Bár akkor a haja nem nézne ki úgy, mintha épp a zuhany alól lépett volna ki.

Felsóhajtok. A mellkasomra néz, mire én a kigyulladt arcomhoz kapok. Felém dől, én meglegyezem magamat, mire ő eltüsszenti magát.

Összekacagunk.

Jóízű nevetése a lelkemet rázza. Eloszlik bennem minden szorongás, és felbátorodva veszem őt jobban szemügyre. Jézusom! Nyíltan flörtölök. De nem úgy tűnik, hogy bánná…

Megigazítom a hajamat, mire ő megdörzsöli az állát, mire az ujjai helyébe képzelem magam, mire megcsóválja a fejét, mire beharapom az ajkam, mire marokba szorítja a kezét, mire megáll előttem egy autó, mire ő lelép a zebrára, mire én is átsétálok az úton, mire ő eltűnik a szemem elől a tömegben.

Lemerevedve bámulom a kavarodást. Sosem lett volna szabad kialakulnia, és fájdalom hasít a szívembe, hogy a történetünknek máris vége. Hogy veszíthettem őt szem elől? Talán a sarkon másfelé fordult, és búcsú nélkül hagyott hátra? Heves késztetést érzek arra, hogy megtudjam, merre visz az útja, de a tömeg még mindig túl nagy, az emberek magasak.

Kétségbeesetten nyújtózkodom, a szalagok megfeszülnek a talpamban, összezárom a lábamat, de semmi. A padkához lépek, még magasabbra lököm magam, lemondó sóhaj hagyja el a számat, aztán megpillantom őt, ahogy a kavalkádból szabadulva céltudatos lépésekkel tör utat a túlsó járdán. Épp egy pillanatra lassít, szemében pajkos kérdés csillog felém, miközben a fejével előrefelé biccent.

Naná, hogy veled tartok!

Kifújom a levegőt, felszabadultan szaporázom a lépteimet, mire ő lágyan elmosolyodik, mire megremeg a lábam, mire ő pocsolyába lép, mire én kikerülök egyet, mire ő lerázza a vizes cipőjét, mire én szétfolyok, akár a pocsolya. Próbálom összekaparni magamat, hogy felzárkózzam mellé, és közben azon töprengek, megszólítsam-e. Vagy azzal mindent elrontanék? A kabátom is rém sáros a táskás incidens miatt, talán nem keltenék jó benyomást. Nyugtassam le a szívemet, és egyszerűen köszönjem meg a sorsnak, hogy bemutatott minket, majd lépjek tovább? Kicsit félek, hogy a történtekről csak a kék lepelbe burkolózó homály tehet, és mindez napsütésben nem történne meg, de ennyi már nem elég! Gurgulázó nevetésére vágyom, pezsdítő illatára és óvó tenyerére a hátamon, de ezeket ilyen távolról nem kaphatom meg. Csak bámulom és bámulom őt.

Végigkúszik a melegség a gerincemen, érzem, az arcom pipacspirossá válik. Vajon ő milyennek lát engem? Kékes színűnek, még így, kipirulva is? Vagy ázott kismadárnak, aki az ernyő alatt kuporog? Próbálom fékezni az indulataimat, és az öreg fák foltos törzsére, és a parkoló autók motorháztetőjére tapadt, karéjos levelekre meredni. De a festői környezet már nem nyugtat meg, arra csak ő lenne képes. Legszívesebben letépném a közénk feszülő akadályt, mintha csak vászonra festett kép lenne, és félrehajítanám. Kezembe erő gyűlik épp akkor, amikor a platánsor megszakad, és az épületek alkotta fal leomlik az ötkarú téren. Zsibbadt bénultság rohan végig a testemen.

Az eső rázendít. Hangosan veri a bádogkakast a szökőkút tetején, az ereszről zúdul le a víz. A csúszós macskakövön megbillen a bokám, és felé szédülök.

Ő is szűkíti köztünk a távolságot, és bár ragaszkodunk az eredeti útirányhoz, egyre közelebb érzem magamhoz. Magasabb, mint gondoltam. Széles vállán lecsúsznak az esőcseppek, mire én az esőcseppek helyébe képzelem magam. Izzadt tenyeremet a kabátomba törlöm, de csak még vizesebb lesz.

Láthatatlan karok fordítanak minket egymás felé, és mi megállunk. Elmosódnak körülötte az alakok, és csak őt látom. Arcán huncut mosoly szikrázik, tekintetében kacérkodik a vágy, és fogva tart. A szívem ütemtelen zajt csap a mellkasomban, nem értem a morzét, csak sejtem, mit mond. Megpörgetem az ernyőmet, és az esőcseppek szivárványos táncra perdülnek.

Eszem ágában sincs máshová nézni, csakis őrá. Tekintete felfal. A keze felém indul, de megáll, és az ujjait morzsolgatja.

Mi legyen? Induljak el felé? Halványan dereng egy figyelmeztetés, másfél méter, de a szívemig nem jut el. Reménykedve nézek rá, mire ő tétován lép egyet felém, mire felé csúsztatom a lábamat, mire mosolyogva ő is felém lép, mire szinte suhanunk egymás felé. A szívem a torkomban dobog. Már majdnem kartávolságra érünk, és nekem még ez sem elég.

Bódító illata megtalál. Meg is szédülök, bár megtartana! A szeme sarkában apró szarkalábak remegnek, kitágult pupilla körül barna írisz remeg. A homlokára dőlő fürtjeit bűvölöm, a füle melletti apró sebhelyet, hosszú szempilláit és csókra termett száját, mire bennem szakad egy sóhaj.

Talán egy lépés még belefér, de ő hirtelen megtorpan, mire én is megállok. Egymást nézzük, és tudom, hogy érdeklem. Legyőzhetetlen a késztetés. A sétától még pihegek, ő pedig a lélegzetemet nézi, és leomlik közöttünk a maradék fal is.

Oldalra billentem a fejem. Lágyan feltárom a nyakam. Mire ő a szájába harap. Mire én élvezettel hagyom a szél simogatását, mire ő elnyílt ajkakkal a nyakamra mered. Mire én hosszan pislantok, mire ő sóváran biccent, mire én lesimítom a kabátomat, mire ő felmordul, mire én átszellemülten rámosolygok, mire kitágul az orrcimpája, mire én képzeletben az orrommal megsimítom, mire ő megfeszíti állkapcsát, és hosszan fújja ki a levegőt. Érzem az egész lényét. Még többet és mindent akarok, és a szeme elárulja, hogy ő is így érez. És tudom, hogy ezután majd éhes csókot váltunk, sürgetőn fedezzük fel egymás testét, és szenvedélyes ölelésben forrunk össze.

Majd.

A járványveszély végén, amikor végre megfoghatjuk egymás kezét.

Borítókép: Pexels