Kővári Anna: Elveszítve és megtalálva

Abbey a keskeny, kemény ágyon feküdt és a narancssárgára festett plafont bámulta, miközben a gondolatai és érzései között próbált rendet tenni. Ki hitte volna, hogy álmai nyaralása végül ilyen furcsa fordulatot vesz!

Évek óta tervezte az útját Indiába, gyűjtötte rá a pénzt, szedte össze az információkat, mire végre eljutott odáig, hogy megvalósítsa. A kéthónaposra tervezett utat azonban félidőben meg kellett szakítania, mert megérkeztek az első, súlyos hírek a Kínán kívüli térségekről: a vírus terjed, alattomosan szedi áldozatait egymás után, és úgy tűnik, semmi sem állhat az útjába.

A járatokat elkezdték törölni, de még pont talált egyet Bengaluruból Addisz-Abebába, onnan pedig közvetlenül Londonba utazhatott volna. Az események viszont gyorsabbak voltak a repülőgépnél, és mire megérkezett Etiópia szívébe – pont oda, ahová az az eltemetett kapocs fűzte már több mint egy évtizede –, addigra már az ő járatát is törölték.

Még mindig összeszorult a gyomra az idegességtől, ahogy eszébe jutott, milyen kétségbeesetten és rémülten állt ott, a rozzant terminálban, amikor meghallotta a törlést. A legszörnyűbb forgatókönyvek peregtek le a szeme előtt, kezdve onnan, hogy elrabolják, egészen odáig, hogy elkapja a vírust, de megfelelő eszközök nélkül egyedül hal meg itt, távol az otthonától. Arról nem is beszélve, mennyi ideig tartott, mire talált valakit, aki egy kicsit is beszélte az angolt.

Végül körülményesen, csapzottan és idegesen, de eljutott a brit nagykövetségre, ahol felvették az adatait, és jelezték, hogy szólni fognak, mikor tudják küldeni a mentesítő járatokat. Ezt követően három szállodát járt végig, de mindenhol elutasították őt, mondván, a vírushelyzetre való tekintettel nem fogadhatnak új vendégeket.

Mindennek öt napja. Öt nappal ezelőtt, a Broadway Hotel előtt a Ring Roadon végül tizenkét év után felhívta azt az embert, akivel együtt küzdötték át magukat az egyetemen, és jóban-rosszban egymás mellett álltak. Alemayehu Degut. Akkoriban négy és félévnyi barátság kellett ahhoz, hogy Abbey lassacskán felismerje, többet érez a férfi iránt, mint kellene. Alemayehu szilárd sziklaként állt mellette a félresiklott kapcsolatai után, megosztotta vele a legbensőbb gondolatait és érzéseit, azonban a férfi soha nem használta ki ezt a fajta sebezhetőséget. Egyszer sem jelezte, hogy többet érez iránta. Utólag visszagondolva Abbey azonban rájött, hogy ez inkább a férfi önbizalomhiányának volt köszönhető – amit eleinte az idegen hely és kultúra, később pedig a félénksége okozott –, mintsem annak, hogy ne szeretett volna többet.

De mindez már a múlt – sóhajtotta Abbey. Soha nem lépték át azt a törékeny határvonalat, ami után barátságukból több lehetett volna, és ő mélyen eltemette magában ezeket az érzéseket. Egészen mostanáig. Alemayehu az egyetem után rögtön visszatért Etiópiába, hogy tudásával az ország fejlődését támogassa. Mint az elmúlt napokban megtudta, a férfi egy tehetős család nagy múltú vállalkozásához csatlakozott, ami összefonódott az ingatlanfejlesztéssel, szálloda- és építőiparral is. Tehetsége, hozzáértése, esze és nem utolsósorban érzelmi elköteleződése aziránt, hogy Etiópia népeit támogassa, néhány éven belül magas rangba emelte őt a családi birodalomban.

Az elmúlt öt napban rengeteget beszélgettek, és Abbey ismét úgy érezte magát, mint régen: biztonságban. Az eltelt tizenkét év számtalan csalódást hozott számára, de mindig is hitt abban, hogy minden okkal történik; nincsenek véletlenek.

A napok úgy csordogáltak, mint az apró patak a csendes mederben; órákat beszélgettek mindarról, ami volt, és mindarról, ami lesz. Ámbár a jövő rendkívül homályosnak és bizonytalannak tetszett a mostani időben, meséltek a terveikről és álmaikról. Az első napon még bőven volt mit beszélniük a koronavírusról is, de végül úgy döntöttek, inkább egymásra koncentrálnak, ha már megadatott nekik a lehetőség.

Lehetőség. Abbey igyekezett úgy élni az életét, hogy soha, semmit ne bánjon meg. Nem akarta, hogy öregkorára újra és újra az elméjébe tolakodjon a kínzó kérdés: mi lett volna, ha… És most mégis itt feküdt Alemayehu jómódú, de nem hivalkodó otthonának vendégszobájában, álmatlanul forgolódva, mert nem tudta, mi lenne a legjobb döntés. Ha beszélne az érzéseiről, valószínűleg félre kellene dobnia azt az életet, amit apránként felépített magának. Ha nem beszélne róluk, akkor… az érzéseit ismét eltemetné, de biztos volt benne, hogy öregkorában fel fogja magának tenni a kérdést, hogy mi lett volna, ha…

Abbey felült és vett egy mély levegőt. Ránézett az órára, ami éjjel kettőt mutatott, de az ajtó alatti résen még beszűrődött némi fény a nappaliból. Magára kapta a köntösét, felvette a mamuszát és csendesen kiment a szobából.

Alemayehu a fotelben ült és a laptopján dolgozott. Egy pillanatig csak nézte a magas, vékony, fekete férfit, akinek sötétbarna, kunkori haja mit sem változott az évek alatt. Ale felnézett, ahogy a parketta megnyikordult Abbey léptei alatt. Elmosolyodott, tekintete melegséget tükrözött.

– Nem tudsz aludni?

– Hát, nem igazán…

– Mennél már haza, mi?

– Nem! Vagyis, igen, de…– A nő elharapta a mondatot.

– Kérsz mézbort? – Abbey nem szólt semmit, csak bólintott, és bízott benne, hogy nem tűnik fel a másiknak a pirulása. Nem volt ő alkoholista, nem is szerette soha az italt, de ez a valami isteni finom volt! Tecs vagy tedzs volt a neve, már el is felejtette. Annyira lehetetlen volt a kiejtése nagyjából minden amhara szónak, hogy úgy érezte, összegabalyodik a nyelve. Eszébe jutott, mennyit gyakorolta Ale nevét, és elvigyorodott.

– Mi olyan vicces? – kérdezte a férfi, ahogy visszatért a konyhából és letette elé a lombikszerű kancsót, benne a tradicionális, aranyszínű, édes és sűrű folyadékkal.

– Csak eszembe jutott, hogy miután megismerkedtünk, a tükör előtt gyakoroltam a nevedet. – Ale zengő kacagása megdobogtatta Abbey szívét.

– Ahhoz képest volt, hogy mégis sikerült… Huyamela? Azt hiszem, egyszer így is hívtál.

– Jól van, na! – nevetett a nő. – Tényleg nehéz kimondani azt, hogy Alemayehu, hidd el!

– Jó, elhiszem, nyugi. Egészségünkre! – Összekoccintották az üvegeket, és Abbey belekortyolt a fenséges italba. Néhány percnyi békés csend telepedett rájuk, majd a barátja megszólalt: – Valami baj van? Mármint… az amúgy is szar helyzeten kívül.

– Nem, dehogyis, csak… – Ismét elharapta a mondatot.

– Soha nem voltál az a típus, aki csak úgy abbahagyja a beszédet. Mondd el, kérlek! – A férfi leült mellé a kanapéra, és várakozó tekintettel nézett rá. Abbey belenézett abba a meleg, barna szempárba, és érezte, hogy izzadni kezd, de nem akart már visszakozni. Most vagy soha.

– Úgy érzem, soha nem mondtam el neked igazán, hogy mennyire sokat is jelentett nekem a… barátságunk. – Ale közbe akart szólni, de leintette. – Mindig ott voltál mellettem, akár sírtam, akár nevettem. Tudom, hogy te is jól érezted magad velem, mégis úgy gondolom, lehettem volna jobb barát is. És most minden annyira kusza, tudod. Ez az egész hülye helyzet, de közben meg emiatt újra láthatlak téged, ami eléggé megbolygatta bennem a rég elfeledett érzéseket…

– Milyen érzések? – Abbey mély levegőt vett.

– Túl későn jöttem rá, de ha nem így lett volna, akkor is tisztában voltam vele, hogy neked vissza kell jönnöd ide. Nézd, Ale – Abbey felemelte a fejét és a férfi szemébe nézett –, az egyetem utolsó félévében jöttem rá, hogy beléd szerettem. Nem értettem, hogyan és mikor, ugyanakkor azt sem értettem, hogy ez miért döbbentett meg, hiszen… veled mindig, minden annyira jó volt! Meg tudtál nyugtatni, mikor legszívesebben világgá futottam volna, és meg tudtál nevettetni, mikor úgy éreztem, egy egész könnyóceánt tudnék kisírni magamból bánatomban. És… miután hazajöttél, én ezt mélyen eltemettem, jól voltam, sőt boldognak is éreztem magam, de most valahogy… mintha mégis azt érezném, hogy visszakaptam veled egy hiányzó részemet.

Az a pár perc csend, ami a vallomást követően rájuk borult, egyszerre volt zavaró és békés. A kezében lévő, félig teli üveget fixírozta, mintha attól várná a megváltást. Nem nézett fel, csak hallotta a csörömpölést, majd a kanapé ismét kissé besüppedt, és Ale sötét, inas keze tűnt fel a látóterében, ahogy kivette a mézbort az övéből. Felemelte a fejét, mikor megérezte a simogatását az arcán.

– Köszönöm – suttogta a férfi, és mélyen a szemébe nézett. – Soha nem tudtalak elfelejteni, Abbey Donovan. Mindig is máshogy tekintettem rád, de nem mertem neked elmondani. Még a barátságodtól sem akartam megfosztani magam arra a rövid időre. Tudtam, hogy nekünk nincs jövőnk.

– Nincs?

– Nem volt. Most… most minden olyan kusza. Szerelmes voltam-e beléd az egyetem ideje alatt? Igen. Megszűntem-e valaha szeretni téged? Nem. Még mindig ugyanúgy érzek irántad, mint akkor, és ha tehetném, lehoznám neked a csillagokat is az égről, hogy megmutassam, mennyire szeretlek. De… nem tudom, hogy létezhet-e számunkra közös jövő.

– Létezhet, ha azt szeretnénk – súgta Abbey. Ale lágyan elmosolyodott, majd magához húzta, és mélyen megcsókolta.

Sok mindent lehet mondani egy csókra. Alapos, szenvedélyes, perzselő, és Abbey életében először mindezt egyszerre érezte azzal együtt, hogy a csontjai menten szétolvadnak. Kezét a férfi nyaka köré fonta, hogy még közelebb férkőzhessen hozzá, ujjaival a kunkorodó hajtincsekkel játszott, miközben nyelvük táncot járt, és próbált nem elveszni ebben a túlcsorduló boldogságban. Miután szétváltak, Ale átölelte, és Abbey úgy gondolta, tényleg ez hiányzott neki az életéből. A férfi karjai között lenni.

– Afekrishalehu – hallotta meg a mély, öblös hangot és felkuncogott.

– Te jó ég, ez mit jelent?!

– Erre most azt kellene mondanod, hogy afekrihaleu.

– És akkor most mit is mondanék?

– Azt, hogy szeretlek.

– Szeretlek.

– Én is szeretlek téged.

Elfeküdtek a kanapén, Abbey szorosan hozzábújt Aléhoz. Egy ideig csak csendben élvezték egymás közelségét, majd a férfi halkan dúdolni kezdett egy amhara népdalt egy szerelmespárról, akiket a világ szétválasztott, de végül újra egymásra találtak, és Abbey érezte, hogy lassan álomba szenderül.

Borítókép: Unsplash