Járos Ferenc: Happy days

A kicsi James Simpson 1920-ban látta meg a napvilágot, a kicsi Fellinivel, a kicsi Asimovval, és a kicsi Karol Vojtilával egyetemben. Jimet Londonba hozta a gólya, a többi, fentebb említett fiúcskáról egyéb szót nem ejtek, mivel őket nem visszük tovább magunkkal a történetben, a szerepük csak annyi volt, hogy hírességüket felhasználva betájolják a kedves olvasót, merre is járunk az időben.

Jim e kiemelkedő kortársai már nem élnek, ellenben Mr. Simpson nemrég ünnepelte a századik életévét. Míg Jimmy babyből Jim bácsi lett, Nagy-Britannia trónján három király és egy királyné székelt. Ez idő alatt Jim rokonai, barátai, ismerősei is sorra vették a kalapjukat.  Eltörölte őket az idő, mint ahogy az iskolai táblát törli le a tanár, hogy újra tudjon rá írni, de valahogy, talán siettében, a blackboard sarkának krétaporos maszatjában otthagy egy betűt. Ez a betű Jim, aki úgy érzi, itt felejtették. Egyedül van. Mi dolga még itt? Miért kellett maradnia? Úgysem ússza meg senki, ha nem most, akkor a következő körben őt is eléri majd a táblatörlő szivacs. Nem nagyon akad, akivel szót érthet, amit ő átélt, azt a mostani fiatalok könyvből tanulják, vagy dokumentumfilmen nézik, de egy vén bolond mondandója nem érdekli őket. Mondjuk, alkalma sem igen lenne beszélni emberekkel, hisz a négy fal között tölti a napjait, és látogató nem jön hozzá. Az ő szokásain a Covid–19 megjelenése mit sem változtatott, két éve járt utoljára a kertben, és hogy az utcán mikor…? Azt nem tudná megmondani, csak az ablakból nézi néha, ahogy az emberek sétálnak, úgy, mint az ő idejében. Pár hónappal ezelőtt még rohanókórral fertőzötten száguldoztak az autóikkal, ezt Jim már régen diagnosztizálta, még jóval a korona megjelenése előtt. A nyavalya az alsó végtagokon kezdődik, figyelte meg Jim. Először elhagyja az erő a lábakat, azért kell még a szomszédba is autóval menni, aztán a fül következik, tompul a hallás, a betegek üvöltözve kommunikálnak egymással. A rohanókór nem minden esetben lesz a halál oka, de az elcseszett életnek mindenképpen. Mert például, ki látott már olyan csúfságot, hogy az apa egész nap a családjáért dolgozik, hogy mindenük meglegyen, de közben meg nincs ideje a gyerekeire. A megfigyeléseiből ezeket a következtetéseket vonta le Jim, akinek a fizikai világ ugyan csak a balkonja korlátjáig terjedt, ám képzete ennél sokkal messzebbre repítette.  Ki hinné a kívülről már félkegyelműnek látszó tolókocsisról, akinek hólyag katétere csövén át gyűlik a vizelete egy zsebében lapuló zacskóba, hogy ő éppen a nyílt tengeren, és a hajóorrban ácsorogva csodálja, a sirályok miként vitorláznak a szélben, vagy Emmával, a feleségével találkozik, ki tudja hányadszor visszajátszva az első, hivatalosan is engedélyezett randevút. Szóval Jim szinte már csak belül él, a gondolataiban újra, meg újra felidézve a múltat.

Susan nővérnek meséli, bíztatásul, hogy tizenhat évet várt egy lányra, aki végül a felesége lett. Azt hitte, ki sem bírja, de mégis sikerült, mert tudta, hogy ő az igazi. Hogy honnan tudta? Onnan, hogy a lány is pont annyit várt rá, bizony, bizony, tizenhat évet. Jim az összes hölgyet, akibe az óvodától kezdődően valaha is szerelmes volt, mind- mind az oltár elé akarta vezetni, soha nem flörtölt, untalan a jövendőbelijét kereste bennük.

Jim a történeteit, szóljon bár kemény megpróbáltatásairól vagy apró örömeiről, mindig ezzel zárja: Happy days. Aztán lehunyja a szemeit és pihen. Biztosan álmodik, és talán összekeveredik benne a két világ, a mesés meg a valós, és mikor felébred, alig tudja kibogozni őket.

Susan a beutazási tilalom előtti utolsó gépek egyikével szállt le a Luton repülőtéren, és az idősgondozással foglalkozó helyi ügynökség Jim mellé helyezte ki, mint ott lakó ápoló személyzetet. A reptéren semmiféle szűrést nem végeztek, és karanténba sem kellett vonulnia a munka felvétele előtt. Gyötrődött is eleget, hogy segíteni jött egy rászorulónak, de ehelyett esetleg csak megfertőzi a vírussal.

Susan nővérnek fáj a szíve, már gyógyulóban van, de még fáj. A szakítás óta úgy érzi, meghalt. Így is nevezte el magában ezt az állapotot, hogy kishalál. Kicsi, mert nem lett oda az egész élete, mint a nagyhalálnál, mikor minden és mindenki elvész, még a saját teste is. Jim tizenhat évet várt. Ez ijesztően hangzik. Reménykedik, hogy neki nem kell ilyen sokáig egyedül lennie. Amit Susan érez, Jim számára már a Happy days kategóriába tartozik. Jim néha elnézi a lány gyönyörű arcát és gondolkodóba esik, vajon Susan tisztában van-e vele, hogy egyszer majd ezek a napok boldog napokká válnak, csak kellő ideig ki kell tartani. Akkor talán majd Susan mesél valakinek, ahogy most Jim, és ő ismételgeti, hogy: Happy days, Happy days.

Susan is gondolkodik Jimről: vajon az öreg tengerész tudja-e, hogy a létezésünk örök? Ó, mennyire meg fog lepődni, mikor meghal és látja, hogy mégsem halt meg igazán, csak kiszállt a testéből, mintha csak egy ósdi ruhát vetett volna le.

Így telnek az aggastyán és a fiatal ápolónő boldog és boldogtalan mindennapjai, és bármelyik pillanatban hozhat valamit az élet, akár szerelmet, akár halált.

Jim a délelőtti órák egyikében kapta meg a behívóját. Odaintette magához az épp a szobában sürgölődő Susant, hogy közölje vele a hírt, hamarosan mennie kell. Jim nem szenvedett betegségben, nem kellett haláltusát vívnia, izgatott volt, mint mindenki, aki az ismeretlenbe lép, de elfogadta, hogy letelt a számára kimért idő, és békében várta a fejleményeket. Susan végig mellette volt, simogatta a fejét, és beszélt hozzá. Az egész nem tartott tovább negyed óránál. Jim az ágyon fekve érezte Susan kézfogását, aztán már csak látta, ahogy fogja a kezét, de maga az érintés érzése elmaradt. Rájött, hogy ez azért van így, mert nincsen többé eszköze a tapintáshoz, ugyanis már kibújt a kesztyűiből, meg az egész aszott bőroverállból, amiről eddig azt gondolta, hogy az ő maga. Egy évszázadon át be voltam csapva – mérgelődött Jim – a saját szemem előtt változott a gügyögő csecsemő pillanatról pillanatra korosodva nyögdécselő aggastyánná, mégsem vettem észre, mi zajlik. Jim kissé szégyellte magát e dolog miatt, de azért örült, hogy végül lelepleződött az illúzió. Figyelmét most Susanra irányította. A lány az ágy mellett pityergett, az ajka mozgása jelezte, hogy imádkozik. Aztán kifújta az orrát, és jobb kezével lezárta Jim szemeit. Jim ezen elmosolyodott, hisz lehunyt szemekkel is lát, de még mennyire, hogy lát. Most lát csak igazán. Látja, hogy nemcsak az a világ létezik, amiről a fény visszaverődése által nyerünk tudomást, hanem az is, ahonnan a tudás fénye jön, és rávilágít az örök valóságra. Jim így összegzett, és tovább gondolkodnia nem is lett volna módjában, mert egy ellenállhatatlan erő magával ragadta, hogy egy újabb útszakaszon, folytathassa vándorlását, további ismereteket szerezve a végső igazságról. Jim testét elhamvasztották.  Susan a búcsú szertartásra egy kis csokrot köttetett, aminek szalagján ez állt: A BOLDOG NAPOK EMLÉKÉRE.

Eltelt tizenhat esztendő. Jim ma lett 15 éves, persze már nem így hívják és jobb karban is van, mint ezelőtt, mármint hogy az ez előtti életének végén. Most rá sem ismernénk, barna a haja, a szemei pedig zöldek, a fiúk imádják. Igen, a fiúk. Mielőtt félreértené valaki, közlöm, hogy Jim 101 évnyi férfiviselet után női testet kapott. Előfordul ez, kérem, ha az ember egy vonzó nő karjaiban búcsúzik az élettől. Mert hiába suttogják az ember fülében, hogy ki mire gondol élete utolsó pillanatában, azt éri majd el a halála után, próbáljon valaki Istenre gondolni, mikor a feje egy fiatal nő ölében nyugszik… Susan tehát hiába mondogatta, és Jim is hiába próbálta, az utolsó gondolatok jutalma szép barna haj, mandula formájú szemek, meg más egyebek lettek.

És hogy Susannal mi történt? Mivel töltötte ezt a tizenhat évet? Várt? Esetleg még mindig vár? Nem. Azok a napok, amik nem csak az emlékekben szépek, hanem akkor is, amikor benne él valaki, hamar eljöttek a számára. Egy állatorvos hozta el őket, akit eredetileg Jim macskájához hívtak ki, a járványra tekintettel szép kis summáért, mert a kandúr valamilyen oknál fogva nem volt hajlandó enni. A doktor még akkor is visszajárt, amikor Cake már egy kilót hízott. „Ennél a betegségnél fontos a rendszeres kontroll, mert a látszat ugyan azt mutatja, hogy a páciens remek egészségnek örvend, de egyik pillanatról a másikra visszaesés következhet be” – mondta napi vizitjei során a szakember, aztán még mást is mondott, de azt már csak Susannak. A lány a hallottakat feltehetően örömmel fogadta, hiszen a későbbiekben a zsíros vizsgálati díj, macskatápok és virágcsokrok formájában többszörösen visszatért a házba. A doktor a Jimmel való megismerkedés után egyre gyakrabban töltötte az éjszakát Susannál. Így tudták csak megoldani a bizalmasabb együttléteket, mert a lány nem hagyhatta, és nem is hagyta volna egyedül az öreget. Jim továbbra is kitartott a Happy days-ei mellett, pedig Susannak most már mondani se kellett.

Susan két hónappal Jim távozása után férjhez ment az állatorvoshoz, London ugyanabban a külvárosi részében élnek ma is, ahol eddig. Három gyereket nevelnek, az ikerfiúk nyolc éves szőkeségek és tiszta apjuk. A nagylányuk pedig, aki barna és Susanra hasonlít, éppen ma tizenöt.

Borítókép: Pexels