Mucsi Boglárka: Szerelem a korona idején

Félig csukott szemmel nyújtózom egy nagyot, és kisündörgök az erkélyre. Korán reggel van, a levegő hűvös, és rigódallal teli. Elmosolyodom.

A hátam mögül meghallom, hogy a lakótársam is felébred, és neszez a lakásban. Visszamegyek hozzá, eldobom magam a lábainál, és fel sem kelek, míg jól meg nem dögönyöz. Akkor felpattanok, megrázom magam, és a sarkában a konyhába kocogok.

Az első napsugarak a fülem hegyét cirógatják, ahogy a reggelim fölé hajolok. Az ablakpárkányon sorakozó növények árnyékmintát rajzolnak a fejem fölött a falra.

Míg a lakótársam a fürdőszobában szöszmötöl, a konyhakövön fekve sütkérezem, és várok a soromra.

Bár már elég sürgős a dolog, méltóságteljesen ereszkedem le a lépcsőház lépcsőin. Aztán, ahogy kilépek az utcára, megcsapja az orromat egy illat, és mintha villámcsapás érne. Ezt az illatot még soha nem éreztem… ez valami új… valaki új! Csak egy pillanat az egész; azután rögtön eszembe jut, miért is jöttünk le.

A szokásos útvonalon elindulva hozzáfogok, hogy keressek egy ideális helyet. A nagy bokor ma reggelre telítődött, legalább húszan használták már, és biztos, hogy nem én leszek a huszonegyedik. A kis fánál is beelőzött Buksi; kulturálatlan, önmagához híven össze-vissza lepisilte, hogy más már ne férhessen oda. Elképesztő, mintha csak az övé lenne a park. Végre találok egy diszkrét, fehér virágokkal teli bokrocskát. Behúzódom alá, és mikor kijövök, apró virágszirmok borítják a hátam.

Amikor hazaérünk, a lakótársam futócipőt húz. Erre a cipőre emlékszem. Még csak néhány napja laktunk együtt, amikor először láttam rajta. Ragyogó arccal győzködött, hogy menjek vele, fussunk egy nagyot – de ez igazán nem az én műfajom.

– Drágám, én akkor sem futok, ha kergetnek! Követlek a világ végére, havas hegycsúcsokra és forró sivatagokba, de legfeljebb élénk sétatempóban.

Nem erőltette; de azóta is mosolyog, ha rajtakap, hogy kétkedő arccal figyelem a készülődését. Ami az ő arcát illeti, mostanában mindig eltakarja, ha elmegy itthonról.

Az erkélyről követem a tekintetemmel, amint elfut a sarokig, majd eltűnik a szemem elől. Kezd finom meleg lenni, és egyre élénkebben zsonganak körülöttem a rovarok is. Egy fényeshátú légy után kapok, amikor megint megérzem az illatot.

Körbenézek. Vajon honnan jöhet? Kidugom a fejem az erkély rúdjai között, és egy szempillantással felmérem az utcát, egyik saroktól a másikig. Sehol senki. Beszaladok a lakásba: lehet, hogy bejött valaki, és én észre sem vettem? De nem. Visszaszaladok az erkélyre. Igen, igen, határozottan kint érzem. Izgatottan forgolódom… és akkor végre megpillantom.

A szemközti ház erkélyén, pontosan velem szemben áll.

– Kézcsók – biccent, és félszegen megcsóválja a farkát.

Visszaintegetek neki – kicsit lelkesebben, mint szeretnék, ring az egész hátsó felem.

– Ó, nahát, jó reggelt! – szólal meg váratlanul a szomszéd erkélyről Lili. Úgy látszik, ma ő is korán kelt. – Te vagy az új falkatag? – kérdezi a jóképű idegent.

– Azt hiszem – bólint amaz. – Tegnap este költöztem be. Ó, elnézést, úgy hallom, hívnak. – Azzal sarkon fordul, és egy libbenő függöny mögött el is tűnik.

Lili egészen hozzápréselődik a minket elválasztó erkélyrácsokhoz.

– Hű, de dögös – suttogja. – Az a deres pofi, huh!

– Nem is tudom – felelem, és ásítok egy nagyot. Pedig az a deres pofi szerintem is huh, hajjaj!

– Totó ismeri a menhelyről, szerinte nagyon rendes pasi. Jó, hogy ő is otthonra talált.

– Találkoztatok Totóval? – kérdezem kíváncsian.

Lili odavan a kis köpcös Totóért. Már napok óta nem látták egymást, és Lilinek nagyon hiányzik.

– Sajnos nem – sóhajtja barátnőm. – Csak a megállni tilosnál hagyott egy rövid üzenetet. Csudaszép napunk van – tereli másra a szót, és a ragyogó kék eget kémleli. – Panni ma is itthon marad?

– Remélem! – bólintok lelkesen. Megint kidugom a fejem és alaposan körülnézek, hátha jön is már visszafelé.

Mostanában egész nap együtt vagyunk, és ez a világon a legjobb dolog.

Éles csattanásra ébredek a délutáni sziesztámból.

– Semmi baj, csak a szél. – Panni megsimogatja a fejem, aztán feltápászkodik a kanapéról, és becsukja az ablakokat.

Vihar közeledik, érzem a levegőben, és kiráz tőle a hideg.

– Gyorsan menjünk le, mielőtt elkezd esni.

Pulóverbe bújik, cipőt húz, és rám csatolja a nyakörvet. Tétovázom. Imádok vele sétálni, de egyáltalán nem szeretek kint lenni, mikor dörög az ég.

– Csak röviden. Gyere! – biztat Panni.

Fürgén szaladok le a lépcsőházban, ha már muszáj, legyünk túl rajta minél hamarabb. Ahogy kilépünk az utcára, futólag beleszimatolok a levegőbe, de csak a közelgő eső illatát érzem. Húzom magam után Pannit, gyorsan-gyorsan, kerüljük meg a tömböt, csak beszaladok a bokrom alá, és már mehetünk is vissza. A szemem sarkából látom, hogy Panni küzd az elemekkel – a szél lefújja a fejéről a kapucniját, és az arcába söpri a haját. Ó, a csudába, gyere már! – gondolom magamban, és félig hátrafordulva húzom tovább… míg neki nem ütközöm valaminek. Rémülten felsikítok… aztán megérzem az új kedvenc illatomat, és melegség önti el a szívem.

A deres pofis új falkatag áll velem szemben, és vigyorogva csóválja a farkát.

– Csak ne olyan hevesen, kisasszony.

Mielőtt válaszolhatnék neki, Panni hangját hallom, és érzem, hogy magához húz.

– Bocsánat, nem láttalak benneteket. Gyere Lujza, most nem szabad közel menni.

– Igen, Mirkó, gyere egy kicsit hátrébb – szól egy másik hang, mire felkapom a fejem.

Hiszen ez Tomi, hát persze! Éreztem az ő illatát is, csak őt már annyira megszoktam. Tomi, a szomszéd házból. A reggeli séták végén szoktunk vele találkozni, és mindig megsimogat. Legutóbb hosszasan beszélgettek Pannival, de nem emlékszem, miről – a foltos utcamacskát figyeltem, ahogy szemérmetlenül mosta a… szóval tisztálkodott a járda közepén, és flegma pillantásokat küldött felém. Ezért tart itt ez a világ, komolyan. Azóta nem is találkoztunk Tomival, és ez már jó régen volt. Felé lépek, hogy bepótoltassam vele az elmaradt vakargatásokat, de Panni szorosan fogja a pórázomat.

– Nem, nem – mondja, és megsimogatja a fejem. Aztán Tomihoz fordul. – Mirkónak hívják? Nagyon helyes pofija van.

– Igen – bólint Tomi, és egy kicsit zavarban van. – Tulajdonképpen… egész szerencsés, hogy itthon vagyok egész nap. Van időnk összeszokni.

– Ez tényleg nagyon jó. A többiekkel meg majd nyáron bandázhat, nem marad le semmiről.

– Ó, hát, mindenesetre úgy látom, Lujza nagyon tetszik neki – mondja Tomi, aztán olyan arcot vág, mint aki legszívesebben elharapná a nyelvét. Mirkó színpadiasan az égre emeli a tekintetét, majd huncutul rám kacsint.

Nagyot dördül az ég. Mind behúzzuk a nyakunkat.

– Ajjaj, rohanunk, Lujza még nem pisilt – tudósít Panni. Meg vagyunk áldva ezekkel az emberekkel.

Elbúcsúzunk egymástól; a fiúk hazafelé, mi pedig a park felé vesszük az irányt. Amíg a bokor alatt tevékenykedem, kövér esőcseppek hullanak a fejemre.

Másnap a reggeli séta után rögtön kiszaladok az erkélyre. Mirkó félig lehunyt szemmel ül szemközt; az orra mozgásából látom, hogy a párás levegő illatait bontogatja. Elmosolyodik, és kinyitja a szemét – egyenesen rám néz, amitől megint rám tör a lelkes csóválás. Észre sem veszem, hogy Panni is kilépett mellém, csak amikor elneveti magát.

– Milyen cuki azzal a felemás fülével – suttogja cinkosan.

Kávésbögre van az egyik kezében, telefon a másikban. A következő pillanatban megjelenik Tomi a szemközti erkélyen, ugyancsak kávésbögrével és telefonnal. Integetnek egymásnak. Aztán halkan beszélgetni kezdenek. Panni nevet. A nap egyre magasabbra kúszik az égen, és lassan felszáradnak a tegnapi eső nyomai. Valamivel később Panni bemegy, és mosolyogva munkához lát az íróasztalánál – utánakocogok, és elheverek mellette a padló egy napsütötte foltján.

Az esti sétára indulva egyszerre lépünk ki a házból a fiúkkal. Nagyot dobban a szívem, de csak távolról üdvözöljük egymást. Együtt sétálunk el a sarokig, mi az út egyik oldalán, ők a másikon, s aztán mi jobbra fordulunk, ők meg balra.

Szeretem az új napirendünket: reggeli, séta, erkélyes kávézás, munka, erkélyes ebéd, séta, csendes pihenő, majdnemközös séta, alvás. A nap sugarai egyre melegebben cirógatják a bundámat. Időnként végigszalad a városon egy rövid zápor, s utána a levegő párás és illatos. A fák virágba borulnak, aztán a szirmok lehullanak, és a virágágyások kezdenek életre kelni. Panni előveszi a régi vásznait és a különös szagú tubusait, és esténként fest. Máskor táncol.

Aztán az egyik este halkan kopognak.

Nem vagyok benne biztos, hogy Panni hallotta, ezért jó hangosan szólok neki: VALAKI KOPOGOTT! PANNI HALLOTTAD? VALAKI KOPOGOTT, BE AKAR JÖNNI, PANNI PANNI PANNI! LEHET, HOGY EGY HARAMIA, DE MEGVÉDELEK, NEM KELL FÉLNED! VAGY AZ IS LEHET, HOGY… Panni nevetve kinyitja az ajtót, és megpillantom őket, Tomit és Mirkót.

A pillanatnyi meglepetés után fékezhetetlen izgalom lesz úrrá rajtam. MIRKÓ MIRKÓ MIRKÓ! Megpuszilom az orrát, és körbe-körbe forgolódom, amíg bejönnek a lakásba. Panni és Tomi nevetnek, Mirkó pedig lehasal, mint egy kiskutya, és boldogan csóválja a farkát. Nem bírok magammal! MIRKÓ MIRKÓ NÉZD, EZ AZ ETETŐTÁLAM, EZ A VIZEM, EBBŐL IHATSZ TE IS! NÉZD, EZ A KANAPÉ – végigszáguldok a lakáson, és úgy felugrok a kanapéra, hogy belenyekkennek a rugók -, EZ A KEDVENC PLÜSSÖM, SANYI A BÁRÁNY, SZERETED A LABDÁT, VAN EGY LABDÁM IS, NÉZD! VAGY INKÁBB A GUMI DISZNÓ…? EZ A TAKARÓM, NEM FÁZOL? BETAKARLAK!

Mirkó a hátára fordul, és elkap a mellső mancsaival.

– Állj már meg, Szélvész Királykisasszony!

Észre sem vettem, de a nagy rohangálásban teljesen kifogytam a szuszból. Kicsit pihegek a karjaiban, aztán felpattanok, és szembefordulok vele. Az orrom az orrához érintem, és vadul csóválom a farkam. – Olyan jó, hogy itt vagy.

*********************

A tomboló nyári hőség estére kellemes meleggé szelídül. Az erkélyen pihenünk; Tomi és Panni poharában jégkockák csilingelnek, Mirkó és én az oldalunkon fekve hűtjük magunkat.

A város zajai egyre halkulnak körülöttünk, a szomszéd erkélyen Lili horkol csendesen. Mirkó felemeli a fejét és a levegőbe szimatol, de én nem érzek semmit, biztosan csak álmodott. Bizonytalanul feláll, nagyot nyújtózkodik, aztán kétszer körbefordul, és visszagömbölyödik mellém.

Borítókép: Pexels