É. Tóth Judit: A 11-es számú lakásbolygó

Áthallani a tévé hangját a szomszédból. Egyedüllétre és csöndre vágytam, hogy ihletet gyűjtsek a szerelemről. Egy szerelmes novellától ugyanis mindig elvárnak valamiféle nagy gesztust, hogy mint egy hollywoodi film, megmutassa, a szerelem mekkora hatással van a hétköznapi emberre. Egy társ ugyanis megváltoztatja az életünket. Vele valahogy melegebbé, könnyebben elviselhetővé válnak a szürke hétköznapok. Hogy ez az illúzió örökre megmaradjon, rózsaszín pátoszba menekülünk, finom, parfümillatú pátoszba, ajkunkra képzeljük az első csókot, hangulatfokozó háttérzene szól gondolatainkban, és ő, és csak Ő jár a fejünkben. Mintha nem is lenne élet nélküle.

Sok jelenetet lejátszok magam előtt, mire leírom az első sort.

Itt a karantén, és csak te meg én vagyunk ezen a lakás-bolygón. Tengert képzelünk a kád helyére, és csokispapír-hajón úszunk el a konyhasziget mellett. Pixel-dzsungelben kalandozunk, pokémonokra vadászunk. Portörlővel és Domestosszal átírjuk az otthonunk emlékeit.

Minden tiszta. Nagyon tiszta. Kik vagyunk mi, hogy megfosztjuk a polcokat az emlékezés jogától? – kérdezed egyszer a semmiből, és elmélkedni kezdünk. Mennyi titkot rejthetnek a lerakódó porrétegek, és vajon mit árul el rólunk a polcokra rakódó por mennyisége? Vajon a bútorok mögött elbújó porcicák fellázadnak, és míg alszunk, ránk támadnak? Rettegni kezdünk a vérszomjas fenevadaktól, jobban, mint a láthatatlan vírustól, így mindent még egyszer kitakarítunk, ezúttal sokkal alaposabban. Kegyetlenül kivégeztük a fenevadakat, nincsen egyetlen porszem sem ezen a bolygón, az éterben a fertőtlenítő bűze kering, ami láthatatlan védőpajzsot képez köztünk, és a világ között.

Ilyenkor különösen nagy jelentősége van az illatodnak. Az ágyneműbe vagy az ölelésedbe bújva próbálom visszaidézni, milyen volt a világ ezelőtt. A legutóbbi tavasz a maszkok nélkül, a virágillat-felhők, a fű érintése a talpamon. A Duna-parton piknikeztünk, fagyit ettünk és drága kézműves csokoládét, ünnepeltünk valami apróságot, belefájdult a fogunk a sok édességbe, de ki gondolta volna, hogy idén csak a tömb körül sétálgathatunk? A fagyis bezárt, nyalókát veszünk a kisboltban, az egészségügyi sétára kiszabadult gyerekek irigykedve néznek minket anyjuk karjához láncolva. A nyalóka pirosra festi a nyelvünk, büszkén nyújtogatjuk egymásra, mintha mi is kisgyerekek volnánk. Aztán néha felnőtteset játszunk, újra feltérképezük egymás testét, csillagképeket rajzolunk anyajegyeinkből, újra felfedezzük, milyen szép a tökéletlenség.

De egy idő után a tökéletlenség is unalmassá válik.

Eddig festmény voltál, akit DaVinci festett, és most úgy nézek rád, mint a megunt fehér falakra, a hangod összemosódik a szomszédból áthallatszódó zörejekkel, néha meg sem hallom, amikor kimondod a nevem. Unom, ha napokig nem húzol nadrágot, és pólóban és alsóban flangálsz a lakásban, azt is, ha eszel, azt is, ha alszol. Az univerzumunk egyre zsugorodik, és te vagy benne az egyetlen férfi, én meg az egyetlen nő. Lehetne ez paradicsomi állapot, lehetnél Ádám, én meg Éva, lehetne a tizenegyes számú lakásbolygó idillibb hely a paradicsomnál, de az élelmünk mindig fogytán, a gondtalan életnek itt nyoma sincs, a tiltott gyümölcs meg… a szabadság.

Ebben a bezártságban megválaszolhatjuk minden kérdésünket az Apokalipszissel és a teremtéstörténettel kapcsolatban. Mert minden mindennel összefügg – mondod mindig, és ilyenkor nagy gondolatokat lebegtetsz, amik néha annyira messze szállnak, hogy te magad sem tudod, miről kezdtél el beszélni. Mert annyi gondolatod van, hogy folyton beszélsz, és beszélsz, és beszélsz, a szavaid folyóként törnek utat maguknak az éterben, a mondanivalód mégis messzire elkerül.

Beszélsz, beszélsz, és eszel, eszel és beszélsz, nagyon hangosan nevetsz, hangosan horkolsz, megszokásból most is korán kelsz, és engem is felversz, levegőt veszel, létezel, dobog a szíved, folyik a vér az ereidben, egyre többet eszel, így egyre jobban hízol, együtt hízunk, kinőjük a lakásbolygót, új területeket foglalnánk el egymás territóriumából. Szócsatákat vívunk, hangos, értelmetlen szavakat vágunk egymáshoz véletlenszerű sorrendben, felfaljuk egymás lelkét, kizsigereljük a gondolatait, megtiporjuk a maradványait, aztán elmerülünk a csöndben, a végtelennek tűnő, nyomasztó csöndben, az egyre sivárabbá váló gondolatok világában bolygónk két külön szegletében.

Azt mondják, a csend jó, a csend nemesíti a lelket, két összezárt léleknek azonban néha kifejezetten jót tesz a távolság. A nagy, bolygókon átívelő távolság, a telefonos kapcsolat, a testemlékek újbóli magányos felidézése.

Talán ezért várunk egy szerelmes novellától és egy romantikus filmtől nagy hollywoodi gesztusokat. Az első csók ugyanis még csak egy apró falatka a másik lelkéből, amit a bezártságban falni kezdesz, mint a cukorkát, a túlzott édességfogyasztásról pedig köztudott, elhízáshoz vezet, rossz a fogaknak, és émelyít is, de mégis… a te csókod a legédesebb desszert, az ölelésed a leggyengédebb pajzs, a szavaid az egyetlenek, amelyek a karantén sötét bugyraiból is képesek a fény felé vezetni. Te vagy a klisé, ami életben tart, az egyetlen, akivel az utolsó sor után is folytatnám a történetet.

Borítókép: Unsplash