Megyeri Ágnes: Falak között

Szerző:Nők Lapja Egészség

2020. július 18.

Ezt nem hiszem el. Most jött a körímél, holnaptól hómofisz. Távmunka. Hívjuk, ahogy akarjuk, lényeg, hogy nem mehetünk be az irodába. Pedig annyira vártam a hétfőt. Mint minden hétfőt. Olyankor végre láthatom Olgát. Úristen, megőrjít az a nő… Az első pillanatban felfigyeltem rá, amikor összefutottunk a konyhában. Hosszú, ébenfekete haj, fekete tűsarkú, bomba lábak, szűk szoknya, kerek fenék. Ennyit láttam belőle, ahogy a hűtőbe hajolva keresett valamit, és nekem azonnal a fejembe szállt a vér. Meg sem mertem szólítani, inkább kimenekültem a folyosóra. Mintha villámcsapás ért volna, soha nem éreztem ilyet előtte. Gyorsan kiderítettem, hogy ő az új háeres, nem meglepő módon hirtelen nagyon sok kérdésem lett a beosztottjaimmal kapcsolatban. Persze hamar levágta, hogy nem véletlenül keresem annyiszor. A kávét már ő javasolta… utána pedig felgyorsultak a dolgok. Szerencsére Eszter nem sejt semmit, mindig sokat dolgoztam, rendszeresen későn jártam haza, nem tűnt fel neki, hogy újabban még többször volt estébe nyúló míting. Szegény Eszter… sosem gyanakodott rám, sosem kérdezősködött. És most itt ül mellettem a kanapén, mit sem sejtve a bennem zajló viharról. Holnaptól ő sem megy dolgozni, épp a laptopját bújja, hogy összehozzon valami digitális tananyagot a diákjainak. Izgalmas időszaknak nézünk elébe.

Visszaszoktam a cigire. Segít levezetni a feszültséget, ráadásul így van ürügyem, hogy kivonuljak az erkélyre egyedül. Eszter gyűlöli a cigarettafüstöt. Igazából én is, utálom a szagát az ujjamon, de így nyugodtan tudok Olgával csetelni. Úgy kétóránként. Plusz, ha beülök a vécére, de az nyilván feltűnőbb, ott nem ücsöröghetek sokáig. Szerencsére az idő kellemes, legalább nem fázom az erkélyen. Mintha direkt húzná az idegeinket az időjárás, végre itt a tavasz, amit annyira vártunk, és erre tessék, rohadhatunk a négy fal között. Olga is kivan. Hiányzom neki, azt mondja. Ő is nekem. Valahogy találkozni kellene vele, de a világ végén lakik, nem tudom, milyen ürüggyel tudnék ellógni annyi időre. Szar ez a karantén. Eszter kora reggeltől késő estig ül a gép előtt, amikor nem a diákjaival vagy a kollégáival zúmol, akkor házit javít. És még így is volt ideje arra, hogy kávét főzzön nekem az előbb. Csak letette a laptopom mellé. Azt hittem, megsimogatja a vállam, ahogy régen tette, de nem. Csak letette és visszaült a gépe elé. Kár.

Esztert teljesen maga alá temette a munka, iszonyú sokat dolgozik. Mindenesetre le a kalappal előtte. Mindig is ilyen szorgalmas volt… ez tetszett meg benne legelőször, még az egyetemen. Emlékszem, azt figyeltem, hogy a legunalmasabb előadást is képes volt végigkörmölni. Úgy is jöttünk össze. Én nyilván mindig el voltam maradva, és tőle kértem a jegyzeteket. Ő pedig mindig odaadta, soha nem mondott volna nemet. Én meg már akkor is pofátlan voltam… Ahogy most is. Önként vállaltam a bevásárlást, nyilván azért, mert ilyenkor végre tudok Olgával telefonon beszélni. Attól is gyorsabban ver a szívem, ha meghallom a hangját. Ez lenne a szerelem? Már ott tartok, hogy direkt nem veszek meg dolgokat, hogy másnap legyen ürügyem újból boltba menni, és megint felhívhassam. Mint egy szerelmes kamasz. Halál gáz. A híváslistámból persze bőszen törölgetem a számát, nehogy Eszter véletlenül meglássa. Nem mintha bármikor is kutatott volna utánam. Mindig megbízott bennem… Ma is lementem boltba, megvettem a mosószert, ami tegnap „véletlenül” lemaradt. Épp elköszöntem Olgától, amikor a pénztár előtti polcon megláttam a piros mogyoróst. Jézusom, ezt megint lehet kapni? Eszter kedvence, ez volt a szerencsecsokink az egyetemen. Vizsga előtt egy kocka, nem is úvézunk soha. Jaj, istenem, ezt a versikét mondtuk hozzá… de bolondok voltunk. Bedobtam egy csokit a kosárba. Eszter örülni fog neki.

Újabban én is korán felébredek. Eszter még mélyen alszik mellettem. Besüt a nap a szobába, a fénysugár pont az arcára esik. Milyen szép így, ahogy megtörik a fény mézszőke tincsein… Óvatosan megcirógatom. Aztán visszahúzom a kezem, nehogy felébresszem, és a telefonomhoz nyúlok. Írok Olgának. Ki kell használni a csendet a lakásban.

Ma megvolt az első veszekedés Olgával. Az ő idegeit is kikezdte már a karantén. Ki van akadva azon, hogy nem tudunk találkozni, én meg össze vagyok zárva Eszterrel. A feleségemmel. Amióta tart köztünk ez az egész, most először bukott ki belőle a féltékenység, most azonban olyan erővel, hogy csak kapkodom a fejem. Pedig semmi oka rá. Eszter és én már régóta csak élünk egymás mellett. Nem is tudom, mikor hidegültünk el egymástól. Azt sem, hogy miért. Régen nem így volt. Régen beszélgettünk, főztünk, filmet néztünk, csendben olvastunk egymás mellett. Nevettünk. De a szürke hétköznapokban elszürkült a mi közös életünk is. Nekem egyre több lett a munkám, és egyre kevésbé volt kedvem otthon lenni. Aztán berobbant az életembe Olga. Az energiájával, intelligenciájával, a sugárzó szexualitásával úgy hatott rám, mint valami drog. Úgy éreztem, megtaláltam testi-lelki társam. Ehhez képest meglepő volt ez a mai veszekedés, nem számítottam a támadására. Hogy miért nem értékelem őt eléggé. Hogy nem töröm magam, hogy vele legyek Eszter helyett. De ha egyszer karantén van, baszki, mit kellene tennem? Most azonnal költözzek hozzá? Napi egy doboz ciginél tartok, és már rég nem a csetelés miatt. Sőt, egyre többször cigizek azért, mert egyedül akarok lenni az erkélyen. Se Olga, se Eszter ne legyen a gondolataimban, mert úgy érzem, megőrülök. Most is itt állok, bámulom a kihalt utcát, és nem merek megfordulni, mert akkor az ablakon keresztül meglátom Esztert. A nyitott erkélyajtóban mégis megpillantom a tükörképét. Haja a vállára omlik, ahogy a papír fölé hajol, látom a profilját. Pont így ült, amikor először megláttam az egyetem előadótermében.

Ma volt az első nap, hogy nem beszéltem Olgával. Nem szaladtam le valami ürüggyel a boltba, hogy felhívhassam és nem írtam neki egész nap. Nem akarok. A múltkori veszekedésünket megbeszéltük, nem sokkal utána elnézést kért a viselkedéséért, elmondta, hogy ez nem az ő stílusa, de nagyon hiányzom neki. Én viszont azt vettem észre magamon, hogy ő nekem egyre kevésbé. Okos nő, de sok mindenben nem vagyunk egy hullámhosszon. Eddigi találkozásaink során ugyebár nem a beszélgetés volt a központi téma… Múltkor nevetett valamin, amit én nem találtam viccesnek. Nagyon nem, és ez megdöbbentett. A fizikai vonzereje nélkül most csak a szellemi kapcsolódás maradt, és ezek a különbségek eddig nem jöttek elő. Eszterrel sosem volt ilyen érzésem. Rengeteget beszélgettünk, a világképünk a legtöbb téren azonos volt. Hiányoznak azok a beszélgetések. Hiányzik Eszter. Pedig itt ül tőlem pár méterre és mégis olyan távol van. Mikor nőttek ezek a láthatatlan falak közénk?

Összefolynak a napok. Már azt sem tudom, hétvége van-e vagy hétköznap, mindennap ugyanaz a menetrend. Felkelés, zuhany, kávé, cigi. Laptop, munka, cigi. Néha bolt. Ebéd, még több munka, még több cigi, még két kávé. Vacsora, netezés, cigi. Bor. Lefekvés. Olgával ritkultak az üzenetváltások. Többnyire ő keres, én válaszolok. Röviden. Érzi, hogy baj van, egyre számonkérőbb. Tudom, hogy szenved, de nem tudok mit kezdeni vele. Egy igazi paraszt vagyok. Pedig én komolyan gondoltam, azt hittem, ilyen az igazi szerelem. Lehet, hogy tényleg ez a szerelem? Ez a rövid, szikraszerű fellángolás, ami felvillan, vakuként bevilágítja az életed, majd mire észbe kapnál, vége is? És a szeretet az, ami melegen tartja a szíved és gyengéd fényével barátságos otthont varázsol a lelkedben? Heteken, hónapokon, éveken át? Eszterrel tegnap együtt főztük a vacsorát. Mint régen. Mesélt a munkájáról. Vicces sztorikat a zúmos bakikról. Nevettünk. Nem is tudom, mikor nevettünk utoljára. Annyira imádom azt a kis ráncot a szeme sarkában, amikor nevet.

Megint egy körímél. Vége a karanténnak, vége a hómofisznak, holnaptól iroda. Elfogott a rémület. Találkoznom kell Olgával. El kell mondanom neki, amit valószínűleg már úgyis tud. Összeszorult a gyomrom. Sajnálom Olgát, tényleg. Nem az ő hibája. És annyit megérdemel tőlem, hogy őszinte legyek vele. Átfordulok az ágyban és magamhoz húzom Esztert, belefúrom arcom a hajába. Imádom az illatát. Mindig is imádtam. Csak valahogy azok a falak mintha megakadályozták volna, hogy érezzem. De most leomlottak. És én nagyon fogok vigyázni, hogy soha többet ne álljanak fel közénk.