Szalontai Erika: Váratlan

Csörgött a telefon. Korán volt még, legszívesebben a fejemre húztam volna a takarót, de a fekete macska, a váratlanul felberregő hangtól rémülten rohangálni kezdett a szobában. A francba, motyogtam, mire odaérek, biztosan elhallgat. Mint egy lassított felvétel, úgy mozdultam meg, egyik láb, másik láb, oké, most lendület és felállás. Tyúklépésben még megy a dolog, ebédlő, telefon megcélozva. Még mindig csörög.

– Szervusz, anyukám – szólok bele -, valami baj van? Már hogy ilyen korán. Hogy nincs korán, már 6 egész és fél óra van? Ahogy gondolod, persze, már régen felébredtem. Igen, kávé is volt, jó, eszem majd valamit. Miért is hívtál tulajdonképpen? Ja, hogy a bolt, persze, csütörtök van. Bevásárlás. Ne, ne menj le, összekapom magam, inkább diktáld a bevásárlólistát!

A tollam szavakat firkant egy hirtelen felkapott, szakadófélben lévő cetlire: zöldségek, gyümölcsök, felvágottak, húsfélék, mértékegységek tömege a dekáktól a kilókig. Basszus, nem fér rá, gondolom közben, amikor szembesülök vele, hogy a felsorolás szinte végtelen lesz. Az utolsó néhány szót már a tenyeremre írom, hogy el ne felejtsem, ezt majd sikálhatom napokig, mire elhalványul.

Unalom. Megint egy reggel, itthon vagyok, pedig hétköznap. Miért is? Ja, a járvány, ez mindig csak később jut eszembe, hiszen ragyog a nap odakint, mintha minden rendben lenne: április, tavasz. Mintha két egész hónap kiesett volna a húszéves életemből.

Kávét főzök a kotyogón, felhörpintek három bögrével, ébredés van. Kiülök egy kicsit az erkélyre, és megszemlézem a virágaimat, mennyit nőttek az éjjel. A bezártság idején ez az egyetlen, amit tehetek: színekkel, illatokkal, napfénnyel depressziót űzni. Cicám már a lábamnál sündörög, majd elnyúlik a szőnyegen. Két lábára fekteti a fejét és szerelmesen néz, ilyenkor egy fekete párducra gondolok, bármelyik pillanatban ragadozó válhat belőle. Aztán kóbor légy cikkan a látóterébe, sárga szemében gyilkos villanás. Lapulva simul a kék-fehér arabeszk mintákba, ugrásra készen. Hosszú készülődés, a légy vidáman túlröppen az erkély korlátján. A tíz centis bajusz csalódottan rándul, megcsillan rajta a fény. Átvilágított fülén piros pókhálóerek. Ha nem figyelek, leharapja az árvácskák bimbóit. Csak a lilákat, a sárga, bordó, fehér nem érdekli. Fél nyolckor már a csizmámat húzom, aztán megsimogatom a fekete kandúrt, kényesen hemperedik a kezem alá. Mielőtt kattan az ajtón a zár, két szomorú szem villan utánam.

Az út rövid, egy villamosmegállónyi, minden héten egyszer megteszem, ennyi a séta, meg a mozgás az önkéntes karantén idején. Visszafelé majd nem leszel ilyen virgonc, jut eszembe a hosszú lista: három szatyornyi legalább, anyu bespájzol egy hétre, csak a közeli padra ül ki a napfényre olvasgatni. Te mondtad neki, hogy ne menjen a lakótelep kerítésén kívül, akkor most mit jajgatsz, he?

Már messziről látom, ahogy kígyózik a sor a bolt előtt, csak azért, mert az emberek másfél méterre állnak egymástól, mindenki türelmesen vár, csak a mobilok pittyegnek ritmusosan. Maszk az arcon, fertőtlenítőszer a táskában, mantrázom magamnak, oké. Na, ez legalább negyed óra, mire beengednek. A táskámban matatok, de otthon felejtettem a könyvemet, olvasni sem tudok, morgok magamban. Figyelni kezdem az embereket a sor elején: a trécselő, nagyhangú asszonyt, aki a gyerekeiről magyaráz, a botra támaszkodó, begipszelt lábú fickót, meg a nagyhasú bajszosat, aki üvöltve telefonál valami Zsuzsikának.

A hátam mögött mozgást érzékelek, pillantás hátra, valaki araszol a sor mentén, meg-megállva, leszólítva mindenkit. Hoppá, egy kéregető, már megint! Sötét hajú fickó érkezik, a leghátul állóknál kezdi, de mindenhol elhajtják. Amikor velem egy vonalba ér, már várom. Szagra is készülök, ami megérkezik majd a lépteivel. Közben több ötletet is megfogalmazok, hogyan fogom elutasítani. A csavargó azonban csak néz, hosszú pillanatokig, a kezem idegesen remegni kezd a kocsi fogantyúján. Próbálgatom a villámló tekintetet. Nincs szaga, illetve valami virágillat, meg pézsma, meg…

– Maszkosangyal! – szólít meg a fiatal férfi, a fejét oldalra hajtva. – Melyik történetemet szeretné hallani? – kérdezget, mintha egy odaillő locsolóversen mélázna. A szemem a maszk fölött derűsen csillan.

– Mindet – villantom rá érdeklődve.

– Az első, hogy lekéstem a vonatot vagy buszt, ami hazavinne Romániába, nincs pénzem. A második, hogy sok testvérem van, meg egy kutyám is, és nincs pénzem. A harmadik, hogy nagyon éhes vagyok.

Akkor már csak egy embert látok: az arca napbarnított, göndör haja gubancos, előrenyújtott tenyere vonalaktól barázdált, a szeme esdeklő. Hány éves lehet?

– Mindannyian egyedül vagyunk – bátorítom, és a kezébe csörgetem az összes aprót, talán ezer forint is lehet, tízesek és húszasok, nem zavarja. Csodálkozva zsebre vágja, aztán tovább néz, a szeme hálásan simogat.

– Maszkosangyal – közli még egyszer, majd mindenkit megelőzve belép a boltba. Micsoda pofátlan alak, szisszen mögöttem a sor. Szerelmes vagyok.

Bevásárolok, tényleg három a szatyor. Cipelem hősiesen kifelé, az ajtó automatikusan kinyílik, ott áll a jobb oldalán. Két csomagot kikap a kezemből, dehogy tiltakozom. Hű, közli nyögve, aztán oldalra sandítva próbálkozik: Messzire megyünk?

Beszélgetünk útközben, bemutatkozunk egymásnak, a mosolya mint egy némafilm korabeli színészé, sármos, igéző, meg még az a tincs is, ami a homlokába hullik, végem van. Mesél Erdélyről, a szülei házáról Szeredában, nagy a kert, sok a gyerek. Kell a pénz, viszi haza a hónap végén, dehogy, itt nincs lakása, a töltésnél alszik, nem, már nem éhes, evett két zsemlét. Egyébként egyetemre jár, orvosnak tanul, de most kicsit abbahagyta, mert segítenie kell, öregek már, nem bírják, drágaság van. Lassan ballagunk, tovább tartson, néha nyög egyet, tényleg nehéz a szatyor.

– Írhatok majd magának? – kérdezi, amikor megérkezünk a lakótelepi lépcsőház elé. Olyan igazi, postáshozta, borítékos levelet, szép betűkkel, ahogy otthon tanultam.

Amikor bólintok, kezet nyújt, köszöni, felmondja a nevemet, megnézi a házszámot, aztán otthagy a szatyrokkal a lift előtt, csak bámulom a hátát, ahogy lassan ballag. Egyszer még visszanéz, int egyet, mintha a távolból megsimogatná az arcomat. Kapcsolatok, gondolom, bármikor, bárhonnan, amikor nem számítasz csillogó szemre, emberre, érzésre, szavakra, várni fogom azt a levelet.

***

Az erkélyen az olvadt napfény éget, mint egy emlékbeli tengerparton. Ha behunyom a szemem, hegyeket látok, hófödte csúcsokkal. Ha behunyom a szemem, friss levegőt érzek. Ha behunyom a szemem, visszatér a szabadság, az élet, s hullámokat ígér bennünk egy-egy váratlan találkozás.

Ha behunyom a szemem…

Borítókép: Pexels