Álmos Gyöngyvér: Porhüvely

Mielőtt találkoztam volna az új betegemmel, annyit tudtam róla, hogy Raymondnak hívják, 68 éves, Amerikában élő magyar író, és koronavírus gyanújával karanténba vonult. Nincs túl rosszul, de kórházba nem akar menni, pénze meg van bőven, ezért kell neki egy bentlakó ápolónő, aki folyamatosan ott van vele. Ahogy először beléptem a budai ház ajtaján, a szokott kellemetlen öregszagot vártam, de ehelyett valami alig érezhető, mégis mindent átható, fűszeres, fanyar férfiparfüm fogadott. Úgy volt jelen a házban, mint a halkan szemerkélő eső hangja: nagyon kell figyelni, hogy rendesen halld, de tagadhatatlanul ott van, és szinte észrevétlenül adja meg a hangulatot.

Amikor beléptem a szobába, Raymond felállt a fotelből, letette könyvét a karfára, és automatikusan nyújtotta a kezét, aztán fürgén visszahúzta, és elnézést kért. Magas, karcsú férfi volt, szürke melegítőt viselt és sötét, műanyagkeretes szemüveget. Szép formájú fejét néhány milliméteres ősz borosta fedte, és ahogy elmosolyodott, meglágyultak a vonásai. Karakteres arca volt, határozott orra és enyhén szögletes álla, összességében egy kellemes arcú, átlagos idős úr, de volt rajta két szembetűnő dolog: a szemei és a kezei. Azok a szemek a vesédbe láttak, kékek voltak és élénkek, pillantásuk nem öreg volt, hanem kortalan. A kezei finom, ápolt, művészkezek voltak, kecses, hosszú ujjakkal, a fehér bőrön csak néhány halvány májfolt árulkodott tulajdonosa koráról. Beszéd közben kifejezően gesztikulált ezekkel a különleges kezekkel, mint aki tökéletesen tudatában van lenyűgöző mivoltuknak.

Ápolónő vagyok. Mindig annak készültem, soha nem vágytam jobban semmire, mint ezt a hivatást betölteni, minél tökéletesebben. Raymond már a bemutatkozásunk alkalmával elmondta, hogy kórházba semmilyen körülmények között nem fog menni. Ez az ő végleges döntése, az elméje ép, és úgy gondolja, joga van rendelkezni a saját élete felől, ezért kéri, ha esetleg már nem lenne magánál, ezt az utasítást – ha úgy tetszik, végakaratot – mindenképpen tartsam tiszteletben. Írásba is foglalta, megmutatta, hol van a papír. Munkám során láttam már, ahogyan a halál szele meglegyinti az embereket, és tapasztaltam, hogyan hullik darabjaira a bátorság álarca a félelem árnyékában. De Raymond nem tűnt túl betegnek, így reméltem, hogy sosem tudjuk meg, vele is ez történik-e. Megígértem neki, hogy megteszem, amit kér.

Az ő hálószobája melletti szobát kaptam. Velünk lakott még egy házvezetőnő is, aki mindent megcsinált, de nem volt hajlandó a beteg közelébe menni, így az én feladatom volt az is, hogy a páciensemnek a konyhából felvigyem az ételt, teát, bármi egyebet, amit kért. Nem kizárólag ápolói feladat volt tehát, inkább amolyan háztartási alkalmazott-féleség, főként mivel úgy nézett ki, Raymondnál könnyű lefolyású lesz a betegség, valódi betegápolásra nem kellett számítani. Mesebeli napidíjat ajánlottak fel a munkáért, ezért vállaltam el, nem szakmai kihívásból.

A második napom délutánján, mikor megmértem a hőmérsékletét és teát vittem neki, megkérdeztem, hogyan került ki Amerikába. Levette a szemüvegét, rám emelte pazar szemeit, és mesélni kezdett. Már az első tíz percben megértettem, miért olyan sikeres író; lenyűgözve hallgattam. Sziporkázó volt, sokrétűen tájékozott, végtelenül intelligens, szellemes és szórakoztató, fanyar humorral, öniróniával fűszerezve, lebilincselően mesélt.

Megtudtam, hogy a kilencvenes években költözött ki, szerelemből. Akkor a negyvenes éveiben járt, egyetemi tanár volt, és végzős hallgatójával, a nála huszonévvel fiatalabb amerikai Janettel egymásba szerettek, majd egy végtelenül hosszú és fájdalmas egymás nélkül töltött év után Raymond végleg kiment hozzá. A regénybe illő szerelem egészen a nő néhány évvel ezelőtt bekövetkezett, korai haláláig tartott. Raymond kint feladta a tanítást, és írni kezdett, amire mindig is vágyott, és amiben csodálatosan kiteljesedett. Könyveivel hatalmas sikert aratott, és ahogy elkezdett komolyabb összeget keresni, minden évben egyszer, kora tavasszal hat hétre ideutazott, szüleitől örökölt budai házába. Ilyenkor rendszeresen végiglátogatta a régi barátait, családtagjait. Miután a felesége meghalt, a hat hétből három hónap lett: idén februárban érkezett, és májusig tervezett maradni.

Ahogy teltek a napok, egyre több időt töltöttem vele: szemmel láthatóan örült a társaságomnak, én pedig jobban élveztem a vele való beszélgetést, mint a legtöbb randit, amin addig részt vettem. Egyik nap elővett az éjjeliszekrényéből egy dobozt, ami tele volt fényképekkel, és azokról mesélt nekem. Ültem mellette, beszívtam az illatszert, ami olyan nagyszerűen visszaadta az ő lényegét, néztem a hosszú, finom ujjak között tartott fotókon ugyanazt a sármos férfiarcot fiatalabb kiadásban, és a szavait hallgatva tökéletesen el tudtam képzelni azt a Raymondot. Furcsa egy helyzet volt. Teljesen el voltunk zárva a külvilágtól, a házvezetőnő nem érintkezett velünk, csak ketten voltunk egész nap. Olyan volt, mintha kipusztult volna a világ, és csak mi ketten maradtunk volna életben. A ház körül kert volt, amit kerítés vett körbe, azon túl pedig a tökéletesen kihalt utca. Egyfajta megváltozott tudatállapotba kerültem néhány nap alatt és teljesen máshogy kezdtem látni az életemet, mint addig. Raymond érdekes és szórakoztató társaság volt, én pedig napról napra egyre közelebb éreztem magam hozzá.

Tíz napja voltam már mellette, amikor egyszer a feleségéről mesélt és az első néhány kint töltött év nehézségeiről, irigylésre méltó öniróniával adva elő a sztorikat. Sokat nevettünk azon a napon, elfeledkezve vírusról, veszélyről, életkorról. Ahogy lassan estévé szürkült a tavaszi délután, az addigra nekem már olyan kedves arc is mintha elkezdett volna visszaváltozni. Egyszerre már nem is volt ott semmi, csak két lecsupaszított lélek nyújtotta ki láthatatlan, simogató csápjait egymás felé és a testünk már csak annyit számított, mint egy hirtelen magunkra kapott ruhadarab a legnagyobb szerelem kellős közepén, amit azonnal le is dobunk újra. Csak porhüvely. A kora megszűnt létezni, ugyanúgy, mint a betegsége: már nem észleltem a ráncait, a bőre feszesebbnek, az ajka teltebbnek tűnt, az arca még markánsabb lett, és én azon kaptam magam, hogy elképzelem, milyen érzés lehet az a hosszú ujjú, szép, fehér kéz a bőrömön. Aztán magamhoz tértem és rádöbbentem, egy ideje már finom félmosollyal figyel, és biztosan tudtam, hogy tökéletesen tisztában van azzal, mi zajlik bennem éppen. A pillantásunk egy másodpercre összekapcsolódott, és beleláttunk a másik közepébe, ahonnan saját magunk nézett vissza ránk. Értelmét vesztette minden fenntartás. Nincs is kanál – gondoltam. Aztán végtelenül zavarba jöttem, mert teljesen átlátszónak éreztem magam. Elnézést kértem, és kimentem a szobából. Amikor később visszamentem, és teát vittem neki, már aludt. Lágyan megsimogattam a takarón nyugvó finom kezet, és magára hagytam az alvó férfit. Aznap éjjel szembe kellett néznem azzal, hogy beleszerettem egy nálam négy évtizeddel idősebb emberbe, aki a világ másik felén lakik. Az agyam tiltakozott ellene és a fél éjszakát átsírtam, de hajnalra megadtam magam, megszületett az elfogadás, és meghoztam a döntést, hogy ha ő is szeretné, a gyógyulása után vele tartok.

De másnapra sokkal rosszabbul lett, és innentől kezdve óráról órára romlott az állapota. A következő napokban teljesen meghasonlottam, legszívesebben azonnal kórházba vitettem volna, de tiszteletben kellett tartanom a kívánságát. A nővérösztönöm, ami kiválóan működik, azt üvöltötte a fülembe, hogy intenzív osztály, most rögtön, de tudtam, hogy azt nem akarja. Amikor magánál volt, megpróbáltam rábeszélni a kórházra, de hajthatatlan maradt. Hatalmas belső harcot vívtam magammal, hogy próbáljak-e mindent megtenni azért, hogy megmenthessem őt, vagy fogadjam-e el a saját döntését, és tegyem, amit ígértem neki. Végül az utóbbi győzött, mert megértettem, hogy az igazi szeretet elfogad. Azt is, ami fáj neki. Minden tudásommal és szeretetemmel igyekeztem csillapítani a szenvedését: pont ennyit tehettem érte. Egybefolytak a napok, percekre hagytam csak magára, amíg vécére mentem, vagy vizet hoztam be, nem tudtam, milyen nap van, vagy milyen napszak. Ültem az ágyán, fogtam a kezét, és számoltam a puha, fehér bőrön a kis halvány foltokat, amiket a kor rajzolt rá kíméletlenül. Imádkoztam egész nap és szinte megállás nélkül sírtam.

Aztán egyszer csak úgy tűnt, hogy jobban lett. Váratlanul magához tért és rám mosolygott bágyadtan. Nem gondolkodtam már, csak a számhoz emeltem a kezét és összecsókoltam. Egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. Nem értettem, hogy miért, de odanyúltam és letöröltem. Akkor láthatóan nagy erőlködés árán felemelte a szabad kezét, és lágyan megsimogatta az arcom. – Te drága, drága gyerek – mondta, a szemembe nézett gyönyörű kék szemével, egy nagyot sóhajtott, aztán eltávozott, itt hagyva nekem az üres testet, ami ekkor már nem volt több, mint egy idős ember levetett ruhája. Remegő kézzel csuktam le a már kifejezés nélküli, ragyogó színű szemeket. A mellére borulva zokogtam, órákkal később így talált ránk a házvezetőnő, aki az alsó szinten is meghallotta a sírásomat.

A család nagyvonalúan fizetett ki, miután meghallgatták a házvezetőnő beszámolóját arról, milyen állapotban talált engem a holtteste mellett. A könyveit, amiket kérésemre még első nap adott kölcsön, megtartottam, és magammal vittem a köntösét, szerencsére senki nem kereste. A fűszeres, fanyar illatú parfüm még most is érződik rajta, így minden este abba bújok bele, és úgy alszom el. Ha nagyon koncentrálok, még mindig érzem a tenyeremen a puha, meleg kezének az érintését, és látom az élénk kék tekintetet a lehunyt szemhéjam mögött. Tudom, hogy soha senkit nem fogok ilyen tisztán szeretni, mint őt. De már azt is tudom, hogy az igaz szerelem nem ismer kort és testet, mert a lényeget szereti, ami minden mögött van. Ami tovább él, és talán egyszer majd még találkozom vele egy másik porhüvelyben.

Borítókép: Unsplash