Vasváry Csilla: Csendek

porogjvelem blog

Sosem szerettem a csendet. A csend: hiány. A csend azt hazudja, ölel, miközben fojtogat. A csend ál-cinkos: ellened fordítja a titkaidat.

Bocs, de ez a bejegyzés most szokatlanul szentimentális lesz… Nem ezt vártátok tőlem, tudom. Főleg a tavalyi fesztivál-tudósításaim után.

A teraszon ülök, mint mindig, amikor írok, de most mintha más illata lenne a levegőnek. Pedig már jó pár hete elköltöztek a többiek. Na igen, akkor mindig cigifüst keringett itt, de most nem erre gondolok. Ez a steril szag nem létezett eddig. Az utca csendje hívta életre.

Apám, milyen költői lettem! A nagy bölcselkedés közben még a kávémat is elfelejtettem meginni, egészen kihűlt.

Letti néni épp most lép ki a szomszédos erkélyre. Furcsán hajlott a tartása. De ami még furább, nem fordul felém, nem mosolyog rám. Nem egy tolakodós néni amúgy, épp csak köszönni szoktunk egymásnak, a kutyája meg barátian végigszagolgatott a liftben, aztán ment mindenki a dolgára. Már amíg még lehetett menni.

Nem tudom, mi ez a depresszió, ami rám tört, tényleg. Valahogy elfogytak a lelkesítő gondolataim, talán hiányoznak a csajok, talán a suli is, de a bulik biztosan. Hónapokig tartó itthonlét után a vakációnak mi értelme?

Amikor mindhárom albérlőm (és egyben évfolyamtársam) kiköltözött, egy rövid ideig még élveztem is, mekkora lett hirtelen a birodalmam.

Vicces, de azóta sem használok másik szobát, csak a sajátomat. Ami egykor apáé volt.

Asszem, búcsúzom. Már írni sincs kedvem. Majd jövök, ha lesz mit mondanom.

szivargofust blog

Mindig szerettem a csendet. A csend megállította az időt bennem, hagyott olyannak lenni, amilyen lenni szerettem volna. Tanított a türelemre, és lehetőséget adott, hogy beszéljek önmagammal. Mert másokkal nem szeretek. Mármint magamról. Képtelenség, hogy az, ami itt belül van, hangokká formálódjon, és érdektelen bólogatások vagy szánalmas tekintetek céltáblájává váljon.

Soha nem írtam blogot sem. És tökéletes idiótának tartottam azokat, akik ezt tették. Magamutogatás? Közhelyek eladása bölcsességként? Unaloműzés? Egytől egyig szánalmas motivációk.

Hogy akkor most mit is csinálok? Ezt kérdezem én is magamtól. Kerülgetem a választ egy ideje, pedig az első pillanattól fogva világos előttem.

Muszáj ezt tennem, mert ha nem nyitok meg egy szűk szelepet, robbanni fogok. De azt nem szabad. Anyáért ki kell bírnom. Egyszer vége lesz ennek, és minden visszaáll a régi forgásba. De ha addig olyat teszek, amiből bajom származik, ő beleroppan.

Szóval, amiért most írok, igazi közhely. De mivel ez egy blog, a közhelyek is elférnek rajta, nem? Taktikai lépés: nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. Ez a blog a szivárgó füstöm.

Mint egy hagyományos napló, csak nem kézzel íródik. Még csak az hiányozna, hogy fater megtalálja valahol… Végleg kikiáltana töketlennek, ha rájönne, hogy a húszéves fia még egy nőies dolgot folytat. Hogy lelkizik. Vagy, ahogy ő fogalmazna: rinyál. Azt se bírta megemészteni soha, hogy fuvolázok. Még ha dob lenne vagy basszusgitár, vagy frontember lennék egy menő banda élén. És mi az, hogy nincs barátnőm…?!

Egyébként rohadtul nem érdekel a véleménye. Csak anya miatt akarom, hogy ne legyen feszültség köztünk. Mármint az van, körülötte mindig van, de plusz okot nem akarok szolgáltatni.

Amióta hazaköltözött, nem vettem elő a fuvolát. Nem hallgattam meg a kedvenc darabjaimat. De ami a legfájóbb: nem hallom magamban a csendet. A zaj, ami ő maga, mindent túlharsog.

Most fel is idegesítettem magamat. Ráadásul a szemközti erkélyen ül valaki. Azt hiszem, ezt most itt kell abbahagynom. Nem akarom, hogy a dühöm irányítson, az maradjon csak kordában, szép lassan lényegüljön át betűkké és szavakká, úgy, ahogy a hangjegyek kapcsolódnak egymáshoz a zenében. Ne kiborulás legyen, ömlesztett szar, csak finom disszonancia.

porogjvelem blog

Napok óta nem hallottam a szomszéd kutya ugatását. És ez csak most esik le. Pedig a csendben még feltűnőbbnek kellene lennie az efféle zajnak, úgy látszik, rám fordítva hat ez az egész. Mondom, hogy utálom a csendet. Süketté tesz.

Az utca túloldalán, a szemközti erkélyen megjelent viszont egy fiú. Ő is körmöl, akárcsak én. Vicces. Mondjuk, sose néz rám, csak a feje búbját látom, a szénfekete haját, úgy belebújik a laptopjába. Mintha teljesen ki akarná zárni a külvilágot.

Halvány neszt hallok jobbról, oldalra fordulok.

Letti néni áll az erkélykorlátnál, és bámul a semmibe. Hiába terebélyesednek magas társasházak velünk szemben, biztos vagyok benne, hogy átnéz rajtuk. De most – képzeljétek! – felém fordul.

…

szivargofust blog

Apám most nincs itthon, ő jár bevásárolni. Megtehetném én is, de az nem jó, ahogy én csinálom. Nem azt kell venni, túl sokat költök, csak töketlenkedek…

Szóval most kihasználom az időt. Vagyis a csendet. Anyám bent pihen – szerintem ő is ezt a három-négynaponta egy óra csendet várja –, én meg kiültem az erkélyre.

Én is szeretném, persze, ha lenne barátnőm. Csak eddig – hogy is fogalmazzam meg jól – nem találtam meg őt. Nagyon nem is keresgéltem, az igaz, mert nem tudok kezdeményezni, hiszen ahhoz ki kell adnod magad, magabiztosnak és lazának kell lenned, vagy legalább annak látszanod… Na, nekem ez sohasem ment.

A csendes lányokkal az a gond, hogy ők se nyitnak, én se nyitok, tehát már a kezdet eleve lehetetlen. Mintha levegővétel nélkül próbálnál játszani a fuvolán. Volt azért egy-két ilyen próbálkozásom, de néhány randi után azt hiszem mindketten megkönnyebbültünk, hogy nem folytattuk tovább.

A hangos lányokkal meg az a gond, hát hogy… hangosak. Jó, hogy leveszik az emberről az ismerkedés terhét, de utána meg – maradjunk a hangszeres hasonlatnál – mintha egy vékonyka fuvolával egy egész fúvószenekar állna szemben.

Amikor a Zeneakadémiára felvételiztem, megismertem egy vidám lányt. Nyitott volt, egy darabig engem is soha nem tapasztalt lazaság szállt meg, de valahol nem tudtam olyan felszabadult lenni, mint ő. Igen, a szexben. Leblokkoltam, és ez elég hamar eldöntötte a sorsunkat.

Nem gondolom, hogy az ellentétek vonzzák egymást. De az egyformák sem. Veszett ügy.

Ja, egyébként nem vettek fel a Zeneakadémiára. Apám akkor már nem élt velünk (leköltözött a Balatonhoz, ahol korábban megvett és felújított egy kis éttermet), mégis hangot adott a mondtamhogycsődtömegvagy, csináljvégrevalamiértelmeset véleményének.

Nem, nem adom fel. Most épp azon dolgozom (vagyis alig várom, hogy legyen lehetőségem újra gyakorolni), hogy legközelebb sikerüljön, addig pedig elvagyok az éjszakai raktáros melóval.

Úgy tűnik, ennyi voltam mára, apám közeledik az utcán. Hamarosan kezdődik az ordítás, és ha nincs csend, nem hallom a gondolataimat. Jó lenne, ha véget érne már a járvány, és visszaköltözne az étterméhez.

porogjvelem blog

A múltkor jól eltűntem. Letti néni kutyája meghalt, és ő engem kért meg, hogy temessem el. Szürkületkor levittem a patakpartra egy dobozban, mellé tettem a gödörbe a húslevest, amit Letti néni főzött neki. Az volt a kedvence.

Ahogy a földet lapátoltam, mintha a bűntudat csapkodott volna arcon. Furcsán megsemmisítő érzés volt. A depresszió, ami múltkor rám tört, abban a pillanatban kicsúcsosodott bennem.

Aztán hazafelé menet rájöttem, mit kell tennem. Azóta jelentkeztem önkéntesnek, bevásárolni, postára, gyógyszertárba járok. Igazából abba is akartam hagyni a blogot, viszont a fiú a szemközti erkélyen nem hagy nyugodni.

Pár napja végre észrevett. Csak néztük egymást, mosoly nem volt az arcán, de a tekintete úgy kapaszkodott belém, hogy pislogni is képtelen voltam. Ahogy teltek a másodpercek, a szívem egyre hangosabban és gyorsabban dobolt, a torkom kiszáradt, minden sejtem felforrósodott.

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el így. Mintha megbabonázott volna. És amikor az egyszerre rövidnek és végtelennek tűnő pillanat véget ért, esküszöm, fáztam. Mintha egy ölelésből szakadtam volna ki. Megmagyarázhatatlan érzés volt. Pedig még csak nem is köszöntünk egymásnak.

szivargofust blog

Apám itthon van, mégis kiültem az erkélyre írni. Kellett a levegő, ami sokkal gyorsabban fogy el a szobában, amikor ordítani kezd. Kötözködni. Anyám meg tűri. Miért?! Volt ma egy pillanat, amikor a szívem zakatolni kezdett, sőt, dühöngeni, és a kezem automatikusan lendült volna apám felé. De anyám kétségbeesett pillantását látva visszafogtam az indulatot, és inkább bezárkóztam a fürdőbe egy fél órára.

Most meg itt ülök, mert… Igen, azért is, hogy friss levegőt szívjak, de még inkább azért, mert szemben az a lány… Először zavart, hogy nem lehetek egyedül. Aztán megszoktam a jelenlétét, és a múltkor nézni kezdtem. Hosszasan elidőztem a vörös-szőke, göndör fürtjein, álmodozó arcán. Van benne valami szépség, amit nem lehet a részek szépségéből összerakni, és ezt próbáltam megfejteni.

Észrevette, hogy figyelem, és viszonozta a pillantásomat. Most is beleborzongok abba az érzésbe, ami akkor megszállt. Nem tudtam elszakadni tőle. Mintha a tekintetünk szoros kézfogásként kapcsolódott volna össze a köztünk ívelő térben, még az ujjai simogatását is magamon éreztem. Tündérmesék varázslatai lehetnek ilyenek.

porogjvelem blog

Esküszöm, mint tizenkét éves koromban. Rám pillantott egy srác, aki tetszett, és végem volt. És most is ez van. Képtelen vagyok másra gondolni, képtelen vagyok másfelé nézni, de képtelen vagyok megszólalni is. Mintha egy varázsburokban lennénk, ami a pillantásunkból táplálkozik, és kipukkad, ha bármi megzavarja. Ezért csendben vagyok. És apám halála óta először nem zavar ez a csend.

szivargofust blog

Apámat éjjel elvitte a mentő. Már tegnap erősen köhögött, éjjel aztán nem kapott levegőt. Újra csend van itthon. Nyomasztó, bűntudatkeltő csend.

Csak akkor érzem a jófajta csendet, ha a lányt látom. Az erkélyen ülök, elnézem a mosolyát, és elképzelem, hogy játszom neki. Ő a fuvolaszótól tündérré változik, felreppen a levegőbe, táncra perdül, én pedig egyre csak nézem őt, és játszom a végtelenségig.

Borítókép: Unsplash