Vittorio Verossi: Videószex

– Tudom, hogy ez más, mintha egy romantikus randi végén esnénk egymásnak. De muszáj megértened, Hanna, hogy egy férfinak vannak szükségletei – győzköd Soma a webkamerán át, hogy belemenjek a videószexbe. Ajkát féloldalas mosolyra húzza, tekintetében játékos szikrák gyúlnak. – Semmi olyasmit nem mutatnál magadból, amit nem láttam még, így nem is értem, mire fel szégyellősködsz.

Zavartan csavargatom egyik barna tincsem. Sosem akartam meztelen fotókat vagy videókat készíteni magamról. Teljesen más dolog levetkőzni a kedvesed karjában, a pillanat hevében, mint megörökíteni a meztelenséged. Viszont ha elkezdeném ecsetelni, mennyire feszélyez a dolog a sok bosszúpornóról szóló rémtörténet miatt, Soma azonnal megsértődne. „Feltételezed rólam, hogy felraknám a netre az anyagod, ha összevesznénk?” Már-már hallom a fejemben csalódott hangját, az elképzelt, sebzett pillantása szinte éget.

– Olyan személytelen élmény volna – sandítok föl a monitorra. Nyíltan képtelen volnék újdonsült barátom szemébe nézni. – Te is szörnyen hiányzol nekem, de nem érzem úgy, hogy a videószex segítene.

– Pedig segít – erősködik. – Mit gondolsz, mitől működnek a távkapcsolatok? – Gyanakvóan ráncolja össze a szemöldökét. – Vagy úgy képzelted, hogy felmész majd Pestre egyetemre, és onnantól mindössze heti egyszer szexelünk, amikor személyesen találkozunk? – Bosszús szusszanással csóválja meg a fejét. – Ha komolyan gondolod ezt a kapcsolatot velem, előbb-utóbb úgyis muszáj lesz hozzászoknod a dologhoz.

– Persze, hogy komolyan gondolom! – fakadok ki. Hiszen kislány korom óta egyedül róla, Peti bátyjáról ábrándozom.

Petivel egyidősek vagyunk, együtt jártunk általánosba, most pedig gimibe is. Soma négy évvel idősebb nálunk, és nem sokat törődött velem életünk során. Mígnem februárban, Peti tizennyolcadik szülinapi buliján felfigyelt rám, és végigtáncoltuk az éjszakát. Hihetetlen volt, akár Hamupipőke tündérmeséje, viszont a mi tündérmesénk azóta is tart. Akármi történjék is, nem hagyhatom, hogy véget érjen.

– Néha kétlem, hogy valóban tudod, mit szeretnél – sóhajt Soma. – Pedig én mindenben támogatlak, nemde? Hetekig vártam rád, míg kész lettél végre elveszteni a szüzességed. Nem panaszkodtam, amiért másik városban készülsz továbbtanulni. Azt sem bánom, hogy nem randizol velem, amíg tombol a koronavírus, mivel megértem, hogy a nagymamád egészsége fontosabb. – Gondterhelten túr imádnivalóan kócos tincseibe. – Szerintem nagyon türelmes voltam veled. Erre te még ezt a kis szórakozást is sajnálod tőlem?

Lángol a fejem a szégyentől, a torkom összeszorul. Annyira igaza van! Hiszen találhatna ő barátnőt minden ujjára. Olyat, akit a közelében tudhatna hosszú távon. Akinek nincs az enyémhez hasonlóan zűrös családi háttere. Akit nem a nagymamája nevel, mert az anyja lelépett kiskorában, az apja pedig kamionosként jó, ha kéthetente hazalátogat. Már a koronahelyzet nélkül is problémás esetnek számítottam. Soma körül csak úgy ájuldoznak a lányok, bármerre jár, ő mégis bevállalt egy párkapcsolatot éppen velem!

A sors iróniája, hogy alig szántam rá magam az Első Légyottra, megérkezett a koronajárvány. Az iskolák bezártak, én pedig teljes karanténra kellett ítéljem magam. Nem találkozhatunk Somával, aki kénytelen bejárni a munkahelyére a jelenlegi helyzetben is. Fennállna a kockázat, hogy megfertőz engem, én pedig továbbadom a vírust az idős és beteges nagymamámnak.

– Dehogy, félreértesz – rebegem. Semmiséget kér tőlem, erre fel itt gyerekeskedem? Holott annyiszor bizonyított már? Éppen most sorolta föl!

Mosolyt erőltetek vonásaimra.

– Tőled semmit sem sajnálok – biztosítom. Kihúzom a gumit a lófarkamból, színpadiasan megrázom a hajam, majd tétova mozdulatokkal elkezdem levenni a pólómat. Tekintete mohón követi a mozdulataim, elégedetten dől hátra az íróasztalához tartozó forgószékben. Érzem kigyúlni az arcom. A fülem felforrósodik, gombóc gyűlik a torkomban. Ha igazán szeretem, ennyit megtehetek érte. Mit számít, én élvezem-e? Az ő boldogsága majd boldoggá tesz engem is.

A webkamerás szex innentől a mindennapjaink részévé válik. Immár online élhetem az életem összes területét: szerelmi, nemi, társasági, és persze az iskolai is különböző applikációk testetlen terében zajlik. Sosem hittem volna, hogy az első nagy szerelmem a monitor előtt fog beteljesedni. Ahol önmagamat kell simogatnom csak azért, hogy a kedvesem lelkét cirógassam ezáltal.

Éppen matekórán kornyadozom a távoktatás csodáját élvezve, saját szobámból követve a tanórát, mikor a közvetítés alsó sarkában felugrik egy kéretlen videóablak. A felvételen egy meztelen lány nyögdécsel és vonaglik színpadiasan, miközben saját magát kényezteti az ujjaival.

Az osztálytársaim azonnal sugdolózni, majd kiáltozni és vihorászni kezdenek. Más körülmények közt én is csatlakoznék hozzájuk. Annyi hackerről hallani mostanság. Beletrollkodnak üzleti tárgyalásoktól kezdve egyetemi előadásokig mindenféle videókonferenciába, annyira unatkoznak a karanténban.

Más körülmények közt együtt heherésznék a többiekkel.

Ha nem forogna velem a világ. Ha a gyomromban nem olyasmit éreznék, mintha egy felhőkarcoló leszakadt liftjébe zárva zuhannék a mélység felé. Ha nem ütne ki a halántékomon hideg verejték.

Ha nem én volnék a lány a felvételen.

Ha nem Soma volna az egyetlen ember a Földön, aki ehhez hozzáférhetett.

A többiek vircsaftolása recseg a fülhallgatómban. Összefüggéstelen kásává elegyedik a videóm pornós hangjaival, és Somló tanár úr vöröslő fejű ordibálásával:

– Lépjetek ki, mind lépjetek ki! – nyomkodja kétségbeesetten a billentyűzetét, hiába, mert a kéretlenül felugrott ablakot képtelen kiiktatni.

Ez az ablak valójában nem a szégyenemre, hanem a halálomra néz. Hiszen hogyan is élhetnék túl akkora árulást, amekkorát Soma elkövetett ellenem?

Miért nem vigyáztál a videónkra? – szűköl egyre a lelkem, miközben dermedten bámulom közös múltunk bizonyítékát. Tudván, hogy nem maradt közös jövőnk, hiába a kislánykorom óta tartó rajongás és tervezgetés.

A matekórát követően élőhalottként lézengek egész nap. Kikapcsolom a telefonom és kihúzom a wifit, hogy senki se érhessen el. Soma munkaidejének végét várom, hogy felhívhassam, amint hazaér. Muszáj látnom az arcát, amikor kérdőre vonom. Senki mással nem vagyok hajlandó szóba állni, míg arról sincs fogalmam, hogyan történhetett mindez?

Mielőtt bezárkózom a híváshoz, csupán annyit mondok a nagymamámnak, hogy szakítani készülök Somával. Bármit is hall kiszűrődni a szobámból, ne jöjjön be. „Most nincs erőm erről beszélni”, rázom le, amikor faggatni kezd, mi történt köztünk. „Később majd elmesélem”, ezzel a hazugsággal sikerül leszerelnem.

Mintha jégszoborrá dermedtem volna belül, semmit sem érzek a matekóra óta. Legalábbis így képzelem, míg meg nem pillantom Somát a kamerán át. Abban a pillanatban mintha a világ összes fájdalma, haragja, szégyene zúdulna keresztül rajtam. Hisztérikus visítással támadok neki.

– Csak Peti csinálhatta, nem érted? – gyűrögeti tíz ujjal a bőrt az arcán percekkel később. – Én semmiről sem tehetek! – A hangja egyszerre dühödt és könyörgő, a tekintete viszont olyan kétségbeesett, akár egy elveszett kisfiúé. Noha leplezni próbálja, úgy tűnik, a kiborulásommal sikerült ráijesztenem.

– Azonnal hívd ide, vele is beszélni akarok! – üvöltöm zokogva a webkamerába. Hidegen hagy, hogy úgy festhetek, akár a legendák fúriái, a saját kezemmel megtépett frizurámmal, a kivörösödött arcommal és sírástól feldagadt szememmel.

Megadó sóhajjal kel fel az asztaltól, hogy teljesítse a kérésem. Magamra maradok, hogy az üres szobája képét bámuljam.

Nem tudom, higgyek-e Somának, noha az elmondása szerint kettőjükön kívül más nem férhetett hozzá a felvételekhez. De mi oka lett volna Petinek, hogy hátba szúrjon? Mivel több, mint Somának?

Meghökkenek, mikor nagy sokára Peti egymaga jelenik meg a kamera előtt. Külseje zilált, az ajka felrepedt. Inkább beleomlik a forgószékbe, semmint leül rá, gondfelhős arccal, mintha a világ összes terhe nehezedne a vállára.

– Csak nem verekedtetek Somával? – kérdezem rekedten. Biccent, majd elővezet egy zavaros történetet arról, hogy a bátyja több lánnyal is járogat rajtam kívül, a hódításaival pedig a haverjainak henceg.

– Nem bírtam nézni, hogy veled is így bánjon – fakad ki –, te annyira különleges vagy!

A csapongó folytatásból kiderül, azért lopta el a videót, tette közzé, majd próbálta volna a bátyjára kenni, hogy „felnyissa a szemem”, mennyivel jobbat érdemlek.

– Például téged? – kacagok föl élesen. Peti kiskorunk óta a barátom, ám most nyilvánvalóvá válik, hogy régóta többre vágyna. – Gondoltad, majd összeragasztgatod a lelkem, miután kidobtam Somát? Kihasználva, hogy a magánakciód után másnak már úgysem kellek?

Szégyenkezve hajtja le a fejét, két kezét a térde között kulcsolja össze.

– Azt hiszem, nem gondoltam jól át – motyogja.

– Ennyit tudsz mondani arra, hogy tönkretetted az életem?! – tör ki belőlem ismét a visítás. Ráadásul ő is látta minden videóm?!

Sokáig tombolok, mielőtt bontanám a vonalat. Undorodom mindkettőjüktől. Ha Soma nem hencegett volna a videószexszel, Peti sosem szerez tudomást a dologról. Ha Petinek igazán számítok, valóban megmenteni próbál, nem pedig megszerezni azáltal, hogy a gödör aljára taszít.

A hét hátralevő részére betegállományba vonulok. Túl könnyű gyomorrontást hazudni a telefonos orvosi ügyeleten. Egyhangúan telnek a karanténnapjaim, online óralátogatás helyett önsegítő cikkeket bújok a neten.

Az egyik szerint a legjobb orvosság szerelmi bánat ellen, ha ismerkedéssel tereljük el a figyelmünket, ezért regisztrálok egy randioldalra, fényképet viszont nem töltök fel magamról.

Ennek ellenére is sokan írnak rám, egyszerűen, mert lány vagyok. Főleg pesti srácokkal csevegek, így talán lesz néhány ismerősöm, mire odaköltözöm az egyetem miatt.

Az egyikük, egy helyesnek tűnő gitáros megkérdezi, mi az a három dolog, amit sohasem vállalnék be. Az ejtőernyőzést, sziklamászást és bungee jumpingot sorolom fel, mivel tériszonyom van.

„Az aktfotózást kipróbálnád?” – kérdezi erre.

„Persze” – vágom rá vigyorgó smiley kíséretében. „Ha arra vágysz, bármikor lefényképezlek.”

Borítókép: Pexels